A Küldetés
Körülöttem kékes-lilás, ezüstös csillogás villódzik, majd lassan tisztul a kép, és kibontakozik a háttér, amint kilépek a teleport felhőből. Körülnézek, és meglepve tapasztalom, hogy egy rúnakör közepén állok. Aztán belém villan a felismerés: ezek Illamaari jelek, tehát az ellenség területére érkeztem. Az a hülye mágus pedig megígérte, mielőtt teleportált, hogy biztonságban leszek!
Számszeríjamat előkapva óvatosan körbekémleltem, látok e mozgást, vagy a természet árulkodó jeleit, amik az ellenség hollétét mutatják, de tiszta volt minden. Egyelőre. Gyorsan a közeli erdősáv felé osontam, és kerestem egy biztonságos helyet. Elővettem a térképet, memorizáltam az előttem álló utat és elindultam. Korábban, amikor még céhtag voltam és társakkal bolyongtunk az ellenség földjén, mindig az utakat választottuk. Had tudják meg, hogy itt vagyunk. Mostanra már csak egyedül maradtam, ezért inkább óvatosságból többször is kerültem.
Hirtelen zaj hallatszott mögülem. Megperdültem, és a közeli páfrányok takarásából két Gyökérlény tekeredett elő. Habozás nélkül lőttem, az egyik sziszegve terült el a földön, de a másik már tekeredett is a lábamra. Az íjat eldobva tőrt rántottam, majd három-négy szúrással megöltem ezt a lényt is. Korábban már találkoztam ilyen fajzatokkal, ezért nem okozott különösebb nehézséget, hogy végezzek velük. Mindenesetre még figyelmesebben kellett haladnom, mert ahol ezek tanyáztak, ott mások is lehettek.
Az erdőnek, amiben haladtam, hirtelen lett vége. Előttem egy folyó hömpölygött lassan, balra –nagyon is közel – egy szétdúlt ork tábor. A Zorgan, az ork harci zászló tépetten csüngött egy kormos zászlórúdon, a földön százszámra hevertek fegyverek, nyílvesszők, repedt sisakok és vértdarabok. Tehát már az orkok is támadásba lendültek. Egyelőre győztek az Illamaarianok, más néven az Éjtündérek, de errefelé sajnos egyik győzelemnek sem volt túl sok jelentősége: másnap akár fordulhatott is a szerencse. Elindultam hát az ellenkező irányba, hogy keressek egy hidat, vagy gázlót.
Persze ha valamelyik nép rendelkezett egy különleges fegyverrel, amulettel, amit az ősi istenek viseltek, akkor talán huzamosabb ideig is mellé pártolhatott a szerencse, de ezeket a legendás holmikat nagyon jól elrejtették, amikor az istenek rájöttek, hogy teremtményeik bizony nem a szolíd békeszerető természetükről híresek. Megpróbáltak hát minden lehetséges eszközt elrejteni, amit ezek a vad népek fegyverként használhatnának egymás ellen, persze nem túl sok sikerrel. Valahogyan mindig kiderült egy-egy rejtek helye.
Én is egy ilyen rejtekhely felé tartok: a mágus, aki ide repített, régi cimborám, már több veszélyes kalandban harcoltunk együtt, nemrég ő tudott meg egyet s mást valami régi pergamenből, ami egy ősrégi fegyver, a Sóhajhúr hollétét jelezte. A Sóhajhúr Elyrana istennő mágikus vadászíja volt, és már századok óta folyt a kutatás érte. Talán most sikerrel járunk, és a fegyver birtokában az embereket is tisztelet fogja övezni végre, nem csak az olyan ősi fajokat, mint az Éjtündéreket, a Mágusokat vagy Erdei Nimfákat.
Ekkor szinte a semmiből elém toppant egy Éjtündér. Sötét arcmaszkjából vészjósló szempár villant és már rántotta is elő félelmetes fegyverét, az Arcentát, de a mágus barátomnak hála, megtanultam némi mágiát és sikerült elvakítanom az ellenfelemet. Mégis, két nyílvesszőt kellett bele lőnöm, mire végre a földre roskadt. Nem gondolkodtam többet, lassan a folyóba csúsztam, hogy átússzam, mert az Éjtündér telepatikus úton jelezhette társainak, hogy idegen kóborol a területükön.
A túlparton kicsit kifújtam magam és megint bevetettem magam az erdőbe. Talán három nyíllövésnyit haladtam, amikor elém tárult egy tisztás. A nap egyenesen fentről világított be, gyönyörű színekben pompáztak a talaj menti virágok és a levegőben színes pamacsok táncoltak. Ekkor villant be elém egy kép: én már jártam erre. TUDOM, merre kell mennem, és hogy hol fenyeget veszély. Két lépés után megálltam, mert éreztem, MOST történni fog valami. Egy Wullmark ugrott elém, pont oda, ahová léptem volna. Tűhegyes fogai így csak a levegőt harapták, és tőröm hegye akadály nélkül hatolt át koponyáján. Azt is tudtam, hogy a tisztás túloldalán lesz egy hatalmas kőoszlop, figyelmeztető rúnával, amit félig belepett már a borostán. És így is volt. Azt is tudtam, hogy mögötte egy goblin kuporog, husánggal a kezében, de ha jobbról kerülöm meg a tömböt, akkor nem számít rám. És valóban, hang nélkül mögé tudtam osonni, majd a tőr markolatgombjával keményen fejve vágtam. Nem szeretek senkit hátulról megölni, még ha ilyen ocsmány teremtés is az illető.
Pár lépés után azonban elbizonytalanodtam. Itt már nem volt ismerős semmi, barátságtalanok lettek a növények, szúrós ág-bogok nyúltak felém. Mozdulataim lelassultak, de – végtelennek tűnő idő után – kiértem az erdő széléhez. Előttem, kissé lent, a fenyőkkel őrzött dombok alján ott állt Gerion Köre, az egykori templom, ahol ismereteink szerint a Sóhajhúrt őrizték.
Ám ekkor elsötétedett előttem minden, éreztem, amint fegyverem kicsúszik a kezem közül és a földre rogyok. A francba – gondoltam – már majdnem ott voltam…
-Ádámka, ugye a leckédet írod, nem megint azzal a szörnyes játékkal játszol? – kiabált valaki az ajtó mögül.
- Persze anya! – kiáltott vissza egy fiúcska, miközben dühös tekintettel figyelte, amint a számítógépe monitorán egy csapat bunkósbottal felfegyverzett Krull a kedvenc íjász karaktere holttestén lejt örömtáncot , nem messze az utolsó küldetés helyszínétől, a Gerion Köre mellett. És még csak le sem mentette játék közben…
VÉGE.
Cendaroth.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
