A legbátrabb lovag.
Egy történet a vitézségről.
A harmadik világégést követően az emberiség visszacsúszott egy már - már középkori fejlettségi szintre. Lovagrendek uralták a világot, melyek a saját törvényeik szerint éltek. Harcban álltak egymással, a kegyurakkal és néha még önmagukkal is!
Erófusz, az „űzött vad” nagyot húzott a kezében levő kulacsból. Langyos, poshadt ízű víz áramlott le a nyelőcsövén keresztül, s rögvest megérezte hasában a folyadék áramlását. Annyira üres volt a gyomra, mint egy csóró erszénye. Napok óta botorkált ezen az elhagyatott, istenverte vadvidéken, sűrű bokrokon, egyenetlen, dimbes ‑ dombos, avartakaró borította úttalan utakon át, minden fajta elérendő cél vagy irány nélkül, mint valami részeges, tengerjáró hajó az ismeretlen világok felé utazva. Nem tudta, merre tart, de nem is törődött vele. A lényeg az, hogy el, messzire, a sokat megélt múlt kegyetlenül fájó emlékei elől. Inas, szívós férfi volt, aki remekül bírta a gyűrődést, ám az utóbbi pár nap rendesen feladta neki a leckét. Vádlija bedurrant, és minden egyes lépés szörnyű kínokat okozott. Meggyötört testéről patakokban csorgott az izzadtság, ami csípős, kellemetlen érzést keltett benne, ott ahol néhány tövises bokorinda végigkaristolta a bőrét, na meg ott, ahol a sebesülései voltak. A vállán lógó tarisznya egyre nehezebbnek tűnt, a kezében levő nádból készült fúvócsövet pedig a legszívesebben eldobta volna, mint valami felesleges koloncot, ám mégis nagy szüksége volt rá. Egyre inkább elcsigázva, a végletekig kimerülten vonszolta magát előre, azt sem tudván hová! Ennél azért sokkal kellemesebb szórakozást is el tudott volna képzelni magának; például egy pezsgős vacsorát, vagy akár egy fejlevágást. Egyre nyomorultabbul érezte magát a mosdatlanság, a fáradtság, valamint a reménytelenség miatt. Félhosszú, csimbókos hajába bogáncsok ragadtak, viseletes ruhája szakadozott volt. Három napja menekült a Vérszövetség haragja elől, és szerencsére fellélegezhetett, mert sikerült végre nagy nehezen leráznia az üldözőit, ám ez az utazás minden képzeletét alulmúlta. Pedig nem is túl régen még mindene megvolt, ami csak örömet okozhat egy hozzá hasonló, büszke férfinak, ám a balszerencse, a végzet, vagy éppen a szégyenletes gyávasága igen gyorsan derékba törte szépreményű vágyait. Pedig igen jó pozíciót vívott ki magának a szövetségben, de minden oda lett, szinte az egyik pillanatról a másikra!
A Vérszövetség egy tekintélyes lovagrend volt, melyet sok évvel ezelőtt hoztak létre a Nagy Elődök. A rend tagjainak minden holdhalál napján próbát kellett kiállniuk; igazi férfihez méltó, kőkemény küldetést. A feladat természetesen mindig más volt, és ha valaki elbukott a próbatétel teljesítése közben, akkor annak még kétszer volt módja újra kísérletezni, ám a harmadik kudarc után kitagadták az illetőt. Ez esett meg vele is, ám sokkal fájdalmasabb módon, mint ahogyan általában történni szokott a dolog. A balszerencse sorozata akkor kezdődött el, amikor akaratlanul, de szerelembe esett a Vérszövetség vezérének, Rovenak nagyúrnak a feleségével, Ludmillával. A fekete hajú, nádszál karcsú szépség, el kell ismerni, nem sokat kérette magát, amikor udvarolni kezdett neki. A bimbózó viszonyukat természetesen titkolták mindenki előtt, ám a gyanakvó férj mégis megneszelhetett valamit, ugyanis szokatlanul nehéz feladat elé állította a legközelebbi vizsgán - neki volt ugyanis a tiszte eldönteni, hogy az évente megrendezett bátorságpróbán melyik lovag milyen feladatokat kapjon ‑ és mivel úgy ismerte „riválisát”, akár a tenyerét, pontosan tisztában volt a gyengéivel. Tisztában volt például avval, hogy a szépreményű asszonycsábító valósággal retteg a vízbefulladástól, mert gyerekkorában így vesztette el a bátyját. A testvére a tóba fulladt, mégpedig a szeme láttára, s azóta a jó Erófusz nem mert a mélyvízbe menni! Rovenak ezt használta ki, amikor sor került a legutóbbi próbatételre. Azt a feladatot adta neki, hogy ússzon át egy gyors sodrású folyón. Szokatlanul nehéz küldetés volt ez, főképpen az addigiakhoz képest. A balszerencsés harcos persze elbukott az első próbálkozáson, és megszégyenülve hagyta ott a vizsgafeladat helyszínét a lovagtársai lenéző, vagy éppen együtt érző pillantásától kísérve. Aznap délután megkereste Rovenakot, és megkérdezte tőle, miért állítja ilyen nehéz feladat elé. A vezér válasza meglepően tárgyilagos, mondhatni hivatalos volt:
„A próbák azért vannak, hogy legyőzzük a félelmeinket. E nélkül nem lehetünk lovagok.”
Mind e közben pedig olyan visszafojtott indulatok tükröződtek az arcán, amit nehezen lehetett volna félremagyarázni. Erófusz ekkor már sejtette, hogy tud valamit, de igyekezett „pókerarcot” vágni. Másnap összeszedve minden bátorságát újra megpróbálta átúszni a folyót… ám ezúttal is kudarcot vallott. Amint újból visszarettent a kihívás elől, a rendfőnök megvetően nézett rá, köpött egy nagyot, majd a szemébe vágta, hogy gyáva! A Vérszövetség tagjai számára ez volt a legnagyobb sértés, amit csak el lehetett képzelni! Erófusz ekkor azt tette, amit tennie kellett: kihívta a felszarvazott férjet egy párbajra! Természetesen nagy örömmel fogadták el a kihívását. Megbeszélték, hogy másnap korahajnalban fognak megküzdeni egymással a Kerek Erdő szélénél, és az összecsapás, a szövetség hagyományainak megfelelően, kardal fog történni. Az „asszonycsábító” ekkor már magabiztosnak látszott, ám aznap éjjel egy szemhunyást se tudott aludni, mert valósággal kavarogtak benne a gondolatok. Szerette Ludmillát, ráadásul a nő is viszonozta az érzelmeit, de ennek az édes, bűnös kapcsolatnak immár örökre vége lett, mert vagy így, vagy úgy, de mindenképpen el fogja veszíteni. Ez a küzdelem minden bizonnyal a végsőkig fog tartani! A sértett nagyúr elégtételt akart venni rajta, ami nem végződhetett másképp, mint az egyikük halálával. Erófusz nem akarta megölni szerelmének párját, de ő sem akart meghalni, mivel mindkét esetben elveszíti kedvesét. Ha végez a férjjel, akkor Ludmilla már csak büszkeségből sem maradna együtt vele. Titkon viszont értelmetlen lenne tartaniuk a kapcsolatot, mert előbb - utóbb úgyis kiderülne a dolog; mint ahogyan Rovenak is rájött már a bűnös viszonyra. Tisztában volt vele, hogy a vezér nem szeretné, ha kitudódna az asszonya hűtlensége, mert az borzasztóan rombolná a tekintélyét ‑ ezért próbált konfliktust gerjeszteni vele -, így van mire fognia, ha megöli őt. Ez nagyon is logikus dolog volt. Erófusz már csak egyvalamit nem értett: ha a rendfőnök ennyire hiú a hírnevére, akkor miért nem „fű alatt” rendezi el a párbajt? Miért kell mindenkinek tudnia róla? Talán meg akarja alázni mások előtt? Ez lenne a bosszúja? Nem tudott rájönni, de akárhogy is nézte a dolgot, jó nagy kutyaszorítóba került. Először az jutott az eszébe, hogy el kellene szöknie a párbaj elől. Ő mindenképpen bukik rajta, és ha ez a helyzet, akkor mi értelme a csatának? El se kezdi, máris vesztett! Ha nyer, akkor veszít, ha veszít, akkor veszít. Ha viszont elmenekül, akkor gyávának fogják gondolni, ám mégis így bukja a legkevesebbet, mert legalább életben marad, ráadásul nem kell a kedvesének az életét sem tönkretennie avval, hogy megöli az urát. A rendből pedig mindenképp kizárják. A menekülés tűnt tehát a legbölcsebb megoldásnak, ám hajnalban, ahogy mosott rongyként kimászott az ágyából, mégis elindult a küzdelem helyszínére. Hogy miért? Egyszerűen a hiúsága parancsolta neki. Igazi lovag volt, aki sosem rettent meg a kihívásoktól, s bár nem lehetett többé a Vérszövetség tagja, attól még a bőréből nem bújhatott ki. Őt ne tartsa gyávának senki! Megacélozta a szívét, ahogy útnak indult. Lovaghoz méltó módon kellett küzdenie, mint ahogy a szülei tanították. Nem vallhatott szégyent!
Ahogy odaért a Kerek Erdő széléhez, már jó sokan várták. A levegő hűvös volt, a fűszálakon harmatcseppek ragyogtak, a leheletük ködként szállt a csípős szélben. A sértett férj a kardjával csapkodott. A szemöldökét összehúzva, zordan bámult maga elé ‑ láthatóan gyilkolni készült. Ott voltak a Vérszövetség tagjai, szinte mind egy szálig… és ott volt Ludmilla is! A csalfa asszony vörös arccal nézett rá, megszólalni viszont, egyáltalán nem mert. Erófusz mogorván köszöntötte az egybegyűlteket, majd hamarosan rá is tértek a lényegre. A két férfi tisztelgett egymásnak, aztán a többiektől félkörbe zárva párbajozni kezdett. A „csábító” már a legelején ráeszmélt arra, hogy átkozottul nagy fába vágta a fejszéjét. Kialvatlan volt és fáradt, Rovenakot viszont fűtötte a bosszú, ami látszott is, mert villámgyors támadást indított ellene, melyet alig tudott kivédeni. A bősz vezér persze nem adta fel: vaddisznóként lendült újfent előre, és annak ellenére, hogy az indulatok fűtötték, remekül vívott. Végrehajtott egy „kitörést”, melyet a kétszínű rendtársa nem tudott hárítani: a penge a bal vállába szúrt ‑ ám szerencsére nem volt mély a seb, így folytathatta a harcot. Hátraszökkent, miközben a fegyverét védekezően emelte a magasba. Rovenak diadalittasan kiáltott, és küzdőtartásba helyezkedett. Erófusz ekkor kerülgetni kezdte, így próbálván kipuhatolni a gyengéjét. A sértett férj azonban mesteri vívó volt - nem véletlenül lett a szövetség vezére. Két ‑ három óvatosabb „csörte” után ismét megsebezte ellenfelét: ezúttal a mellkasát vágta meg. A „hős szerelmes” egyre jobban kétségbeesett. Lovagtársai érdeklődve szemlélték szánalmas vergődését, s páran már sejteni vélték a csúfos vereségét. Ezek a „szakértők” persze cseppet sem tévedtek, pedig mindent bevetett, amit csak tudott. Cséphadaróként kezdett csapkodni a kardal, ám a vezér mégis lefegyverezte, mégpedig nem is akárhogyan! Először már ‑ már unott közömbösséggel elhárította a félelem szülte, összevissza támadását, majd egy zseniálisan precíz kombináció után kiütötte kezéből a kardot. Erófusz ekkor nyüszítve hátrált, mire többen is gúnyolódni kezdtek rajta. A szemeiben igazi halálfélelem tükröződött, mégis bátorságot színlelt.
- Ugye nem akarsz megölni egy fegyvertelen embert? ‑ kérdezte rekedt hangon, és ökölbe szorította a kezeit. ‑ Küzdj meg velem férfi módra, ha van hozzá merszed! Fegyvertelenül!
Szinte kiugrott a szíve a rettegéstől. Ellenfele azonban a provokatív szavakat hallva szerencsére rögvest eldobta fegyverét.
- Legyen, ahogy akarod, te féreg! Puszta kézzel verlek agyon!
Erófusz ekkor előrántotta a dobótőrét, és egy laza mozdulattal a mellkasába hajította, olyan négy méteres távolságból.
Rovenak a tőrhöz kapott. Megkövülten, csodálkozva bámult, majd a földre roskadt, mint egy kidöntött fatörzs. A „győztes” egy hagyományos lovagi tisztelgéssel fejezte be „produkcióját”, és elégedetten nézett maga elé. A nézők megkövülten álltak. Még sosem láttak e fajta gyávaságot egy vérszövetségi tag részéről! Néhány pillanatra mintha megfagyott volna a levegő.
- Ez nem igaz! ‑ kiáltotta valaki. ‑ Láttátok, mit csinált?
Erófusz rohanni kezdett egyenest a Kerek Erdő felé, a többiek pedig értetlenül bámultak utána.
- Kapjátok már el, ti bambák! ‑ süvöltötte Ludmilla. ‑ Megölte a férjemet!
A varázs ettől rögvest megtört: a felbőszült lovagok üldözőbe vették alattomos rendtársukat, aki a fák közé vetette magát, és úgy loholt, mint egy űzött vad. Menet közben nem győzött csodálkozni magán. Hogy lehetett ennyire gyáva? Mi üthetett belé? Soha többé nem térhet már vissza a családjához. Az apja biztos kitagadja egy ekkora szégyen után! Zihált, mint a kovácsfújtató, botladozott, és kétségbeesetten menekült. Tövisek akadtak belé, s indák próbálták minduntalan elgáncsolni. Ügyetlenül bukdácsolva az egyenetlenül göröngyös talajon a szövetség vadászkunyhója felé tartott ‑ úgy gondolta, ott felfegyverezheti magát. Sajnos néhány üldözője piszok gyorsnak bizonyult, őt viszont a halálfélelem hajtotta, így esélyük sem lehetett ellene. Hamar elért a kunyhóig, és még szerencséje is volt, mert nem talált ott senkit. A házikó elhagyatva várt reá. Kopottas berendezések, poros borosüvegek, szolid kényelem. Amint beóvakodott az üres épületbe, tüstént használható tárgyakat keresett. Az egyik szépen faragott polcról leemelt egy díszkulacsot, aztán kiment vele a kúthoz, megtöltötte vízzel, és nagyot húzott belőle. A víz hűsítő volt, bár meglehetősen koszos. Fogalma sem volt róla, meddig kell majd menekülnie. Óvatosan lesett körbe. Az üldözői valószínűleg itt fogják a legelőször keresni, ezért mihamarabb tovább kellett állnia - mégis visszament a házba. A falon egy hosszú, nádból készült fúvócső hevert a szegeken ‑ azt is magához vette, majd a hozzá való nyilakat kezdte keresgélni, melyeket egy fiókban meg is talált. A szövetség gyakran rendezett vadászatokat, és nem voltak ritkák a fúvócsövek és a nyílpuskák az eszközeik között. Ő a leginkább a fúvócsövet szerette, mert nem volt túl nagy a súlya, ami előnyt jelentett, mikor a prédát hajszolták. Ám ezúttal belőle lett préda! A nyilak mellett a fiókban méregfiolát is talált, aminek nagyon tudott örülni. Eltulajdonított még egy tarisznyát, melybe belepakolta az apró nyilakat, a mérget tartalmazó üvegcsét, na meg a kulacsot… aztán, mint aki jól végezte a dolgát, elhagyta a vadászházat. S még épp időben tette ezt, mert alig lépett ki az ajtón, máris meglátta a rendtársait, alig vagy százméternyire. A brutális, indulatos férfiak épp a kunyhó felé tartottak. A szíve nagyot dobbant, és zergeként kezdett menekülni. A rettegés szülte adrenalin kihozta belőle a legnagyobb teljesítményt. Amúgy is inas, szikár férfi volt, aki remekül bírt futni. Ahogy észvesztve rohant, egy nyílvessző csapódott egy előtte levő fatörzsbe: valaki majdnem eltalálta. Beugrott a fa mögé, és továbbszáguldott, szinte megtorpanás nélkül. Tudta, hogy a fák és bokrok remek fedezéket nyújtanak. Csörtetést, ordibálást hallott a háta mögül, de nem mert visszanézni, csak rohant, rohant, pánikszerű gyorsasággal. Ám amilyen sebesen haladt a legelején, épp oly hamar elfáradt alig néhány perc alatt. Az izgalom az induláskor segítette, de a legnagyobb ellensége lett a későbbiek folyamán: valósággal ette az energiáit. Tudatosan kezdett koncentrálni a megfelelő légvételre, mégis borzalmasan kimerült. Üldözői eleinte elmaradtak mögötte, ám később a közelébe értek ‑ de szerencsére csak az a kettő, aki a leggyorsabb volt köztük. Harsányan kiabáltak utána, bele a vakvilágba. Szidalmazták, fenyegették. Jól ismerte őket, hisz vadásztak már együtt. Szembe kell fordulnia velük ‑ máskülönben hangyányi esélye sem lehet ‑ csapdát kell állítani nekik, még mielőtt túlzottan közel kerülnek hozzá, mert abban az esetben már nem lesz módja fedezékből támadni. Lelassított, majd megállt. Nagy levegőket véve igyekezett megnyugodni. Zihálása kellemetlenül hangos volt. Mindazonáltal kivett a tarisznyájából egy kis nyilat, majd lecsavarta a méregfiola kupakját, és megmártotta benne a hegyét. A keze közben annyira remegett, hogy majdnem magába szúrt a mérgezett tüskével. Vett egy nagy levegőt, aztán elbújt egy vaskos fatörzs mögött. Megtöltötte a fúvócsövet és várt. Légzése közben egyre inkább normalizálódott. Amint lenyugodott kissé, visszafelé indult a saját „csapása” mentén. Tett egy kisebb kerülőt, majd visszatért a mellé az ösvény mellé, melyet menekülés közben hagyott hátra. Alig telt el néhány perc, máris meghallotta társainak az arrogánsan harsány hangját. Kutyának, patkánynak, gyáva féregnek nevezték, akit el fognak majd taposni. A két férfi meglehetősen nyíltan közeledett felé; egyáltalán nem állt szándékukban rejtegetni magukat. Ezen nagyon csodálkozott, mert tudta róluk, hogy remek vadászok. Most azonban szokatlanul könnyelműnek látszottak. Talán fel sem merült bennük, hogy nyúlszívű ellenségük adott esetben szembefordulhat velük. A magasabbik, szakállas férfi kezében egy rövidkard volt, a vörös hajú, tömzsibb társánál pedig egy tőr. Lassan kocogtak, figyelvén a megfelelő, egyenletes tempóra. Mindketten értettek valamelyest a nyomkövetéshez, de szerencsére nem ők voltak a legjobb vadászok ‑ legfeljebb a leggyorsabb futók. Néha felkiáltottak, bele a vakvilágba, biztosítván a „gyáva férget” a végzetéről. Erófusz egy bokorba fészkelte magát. A két balga alak egyre közelebb ért hozzá, egy cseppet sem titkolván a helyzetüket. Olykor ‑ olykor vetettek egy szolid pillantást a letört gallyakra, a feltúrt avarra, vagy a néhol meglehetősen élesen kirajzolódó lábnyomokra. A vörös hajú pasas egy kissé lemaradt a társától amint elhaladtak a fedezéke előtt. A „gyáva féreg” természetesen nem hagyhatott ki egy ekkora ziccert! Amint elkocogtak mellette, máris kilibbent a bokor mögül, és a fúvócsövével hátba nyilazta az óvatlan alakot. A zömök harcos felkiáltott, és döbbenten pördült meg. A szervezetébe kerülő kígyóméreg percek alatt hat; idegbénulást, légzés leállást eredményez ‑ jól tudta ezt ő is ‑, láthatóan pillanatok alatt felmérte a helyzetet.
- Te alávaló! ‑ ordította, midőn előrelendült.
Borotvaéles vadásztőr volt nála. Feltehetően végezni akart az ellenségével, mielőtt hatni kezd a méreg. Erófusz azonban nem bocsátkozott csatába, hanem menekülni kezdett. Oldalirányba távolodott el, mivel nem akart szembekerülni a többi üldözővel. A vörös hajú természetesen utána iramodott, mint ahogy a másik is, amint meghallotta a kiabálást ‑ nála rövidkard volt. Erófusz úgy szökellt, akár egy gazella. A tarisznya az oldalán lógott, a fúvócső pedig a kezében volt. Még egyelőre nem volt ideje újratölteni, de mégis bizakodott, mert a vörös hajú harcos szervezetében igen hamar felszívódik a méreg, ha futni kezd, ugyanis a vérkeringése felgyorsul. Feltevése beigazolódott, mikor egy röpke percnyi üldözés után a pasas megtorpant, majd némi groteszk támolygás után a földre roskadt. Visszasietett hozzá, mert el akarta venni a tőrét. Úgy gondolta, nagy hasznát veheti majd a vadonban… már persze, ha képes lesz elmenekülni a vérszomjas lovagok elől. A zömök férfi mozdulatlanul hevert a földön, mégis óvatosan közelítette meg. Szerencsére nem kellett tartania tőle: a pasas halott volt. Leguggolt és felvette a tőrt. Abban a pillanatban megérkezett a magasabbik lovag, aki szintén őt hajszolta ‑ a kezében kard volt, s rohanvást közeledett felé. A „gyáva féreg” feléje dobta a fúvócsövet, majd oldalt ugrott guggoló helyzetéből, mint akit rugók löknek. A bősz harcos valósággal elviharzott mellette, oly lendülettel érkezett meg. Továbbszáguldott, de megpördült, mintha kötélen rántották volna vissza. Abban a pillanatban a nyakába röpült a vadásztőr. Tágra nyílt a szeme, s vért fröcskölve zuhant el. Rángatózott egy darabig, aztán kilehelte a lelkét.
- Átkozott! ‑ harsant valahonnan a dühös kiáltás.
Az „űzött vad”, amint a hang irányába nézett, Kicsi Guardót pillantotta meg. Az alacsony növésű, vékonyka emberke teljesen egyedül volt; a többiek feltehetően lemaradtak tőle. Erófusz kedvelte őt, és semmi kedve nem volt csatába bocsátkozni vele. Ám Guardónak sajnos más volt erről a véleménye.
- Megöllek, te szemét! ‑ kiabálta felé agresszívan.
Borotvaéles kardal, s még élesebb pillantással közeledett. Szabályos gyűlölet izzott a tekintetén.
- Állj meg, ember! - figyelmeztette egykori barátja remegő hangon. ‑ Veled semmi bajom nincs! Nem hallasz?!
Az imént megölt lovaghoz ugrott, és kirántotta nyakából a csurom véres vadásztőrt.
- Ne akarj bajt, Guardó! Elégen vesztek már oda!
- Aljas féreg, most te következel!
- Figyelmeztetlek, ne gyere közelebb!
A másik viszont nem hallgatott rá. Erófusz nem értette, miért ilyen ostoba, hisz látta, miképp ölte meg a másik kettőt, és sejtheti, hogy vele sem fog nyíltsisakos csatába bocsátkozni. Vékonyka rendtársa boszorkányosan fürge volt. De miért közeledik ilyen bátran? Meg akar halni talán?
- Még egyszer mondom, ne gyere közelebb!
- A pokolba küldelek, te szemét!
Komolyan is gondolhatta, mert megszaporázta a lépteit. Erófusz eldobta a tőrt, mire indulatos rendtársa rémülten próbálta hárítani a kardal, ám késett egy ütemet: már csak a levegőbe suhintott a pengéjével. A vadásztőr a jobb mellébe fúródott. Száját rémült hörgés hagyta el, a tekintetébe hitetlenség tükröződött. Bal kezével megfogta a melléből kiálló fegyvert, de nem bírta kihúzni, ami talán nem is volt baj, mert ha kirántja, akkor sokkal hamarabb vérzik el, mint így. Döbbenten nézett egykori barátjára.
- Miért… tetted ezt?
Erófusz egy nyilacskát helyezett a fúvócsövébe.
- Sajnálom, haver. Én szóltam előre. De ne aggódj, a méreg hamar végez veled.
- Te szemét, nem érdemled meg a lovagi címet!
- De én legalább túlélem.
Célzásra emelte a fúvócsövet.
- Ne tedd ezt! Mi barátok voltunk!
- Senki nem kért rá, hogy utánam gyere.
Guardó szemei könnybe lábadtak.
- Élni akarok még. Túl sok a dolgom. Családom van, könyörülj rajtam.
- Nincs időm, haver. És kell a tőr.
Belefújta a nyilacskát.
- Már csak egy perced lehet hátra.
Guardó támolyogni kezdett.
- Légy átkozott. Légy átkozott!
Megszédült, majd a földre roskadt. Erófusz tudta, hogy a nyílhegy nincsen megmérgezve; egyszerűen nem volt ideje azt is megmártani az üvegcsében… mindazonáltal szemernyi kétsége sem lehetett a hatékonyságban ‑ olykor ugyanis elég a puszta hit a dolgok megvalósulásához. Guardó a saját elméjének áldozatává vált, és sokkal hamarabb halt meg, mint ahogy a vérveszteség, vagy a sérülése igazolta volna. Amint álnok „barátja” alig néhány pillanat elteltével odalépett hozzá, már vége is volt: élettelen szemei meredten révedtek a semmibe.
- Sajnálom, haver. Tényleg. De innen már nincs megállás.
És valóban nem volt. Ordítozást hallott a távolból: a rendtársai közeledtek felé. Még egyelőre távol lehettek, mert nem látta őket, de ez egy cseppet sem nyugtatta meg. Sietnie kellett. Kirántotta a tőrt Guardó mellkasából, beletette a tarisznyába, majd kocogni kezdett a sűrűbb erdő rejtekébe. Minél távolabb akart kerülni az emberektől és az otthonától. Most kizárólag a túlélés volt a célja. Reménykedett benne, hogy az üldözői óvatosabbak lesznek, mikor megtalálják a többiek hulláit. És ha óvatosak, az csak jó, mert lelassulnak. Ha jól kilép, nem érhetik utol. Két ‑ három nap után valószínűleg már a nyomait sem tudják követni. Ezt ki kellett használnia! Megszaporázta a tempót, és nagyobb sebességre kapcsolt. Másfél óra múlva szinte boldog volt, mert semmi gyanúsat nem hallott, s újabb órák elmúltával kezdett végre hinni a győzelemben. Az est leszálltjával mégis nehezen tudott elaludni. Persze a zajok és a szúnyogok is zavarták. Hajnaltájt azonban mégis győzött felette a kimerültség, mert elnyomta az álom. Mosott rongyként ébredt összecsipkedett testel, sajgó, elgémberedett tagokkal. A sérülései, bár csak felszíniek voltak, piszkosul kínozták, és attól tartott, elfertőződhetnek, ha nem tisztítja meg őket. Víz azonban csak nagyon korlátozott mennyiségben állt a rendelkezésére, nem akarta elpocsékolni. A Kerek Erdő hatalmas volt. Nem tudhatta, mikor ér ki belőle, de nem félt, mert túlélő volt! Talán ezért viselkedett gyáván: egyszerűen élni akart. Az életösztöne legyőzte a büszkeségét. Ahogy hosszú órákon át gyalogolt úttalan utakon, teljesen egyedül, lassacskán meggyőzte magát tetteinek a helyességéről. Alig egy nap elteltével már szabályosan ostobának találta a lovagtársait, akik inkább meghaltak a büszkeségük miatt, mintsem gyáván éltek volna tovább. Miért gondolták, hogy az élethalálharcot szabályok közé lehet szorítani? A háborúban nincsenek szabályok! Szabályok lehetnek egy kártyapartiban, vagy egy sportrendezvényen, ám ha ott vár valaki szabályokat, ahol a túlélés a tét… az egyszerűen hülye! Úgy érezte, az egész Vérszövetség egy gyerekes ostobaság, azt pedig egyre nehezebben értette meg, miért fecsérelt annyi évet rájuk egyáltalán. Nem értette, kinek akart megfelelni. A buta és gőgös lovagtársaknak? Vagy talán az apjának, aki büszkeségre nevelte egész életében? Most viszont már ez sem számított. Sosem fogja viszont látni egykori családját. Biztosra vette, hogy hazatérésekor a szövetség rögvest lecsapna rá. Ez fájt neki a legjobban: a szeretteinek az elvesztése. De talán jobb is, ha nem tér vissza hozzájuk. A család úgyis kitagadja, hisz ők is ugyanolyan büszke, ostoba senkik, mint az összes többi lovagi család. Csak a dölyf meg a dicsőség számít nekik, semmi más a világon. Most aztán szégyenkezhetnek miatta. Elröhögte magát a gondolaton. Aztán eszébe jutott Kicsi Guardó, és újra felkacagott. A marhája, azt hitte, majd hagyni fogja levágni magát. Micsoda egy ostoba barmok ezek mind! Hosszú éveken át tartozott közéjük, de most ahogy a vadonban vánszorgott, úgy dobta le magáról a régi identitását, mint egy elrongyolódott, ócska ruhát. Ám amikor Ludmilla is az eszébe jutott, tüstént elmúlt a jókedve. Őt sem láthatja már többé, és ez jobban fájt, mint a szülei vagy a rendtársai elvesztése. De megküzd a fájdalommal, mint ahogyan minden mással! Mert ő egy túlélő. Ha kell, legyőzi a fáradtságot, legyőzi a szenvedést. És legyőzi akár a büszkeséget is. A többiek gyávák voltak hozzá! Kik harcba szálltak vele, önmaguknak köszönhették végzetüket. Mind holtak, mert féltek legyőzni a gőgjüket. Neki viszont sikerült! Le küzdötte önteltségét, hiába nevelték bele hosszú éveken keresztül. Mélyen szívta be a kellemesen friss levegőt. A madárdalt hallgatta. Rég érzett már ilyen boldogságot. Szabadnak és erősnek hitte magát.
- Én vagyok a legbátrabb lovag! - kiáltotta elégedetten.
Állítását pedig senki sem kérdőjelezte meg.
Vége.
Anthony Norton.
www.anthonynorton.5mp.eu
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
