" Amikor még nem számoltuk az időt..."
Időszámításunk előtt 79-ben
Gőgösen és hidegen uralkodik Pompei panorámáján a Vezúv, életének és halálának okozója és tanúja. Lábainál az egykor eltemetett város csendes maradványai a történelem varázsával terhesen újra élnek, és rendkívüli közvetlenséggel mesélnek egy távoli múltról.
-Arébb! Arébb... utat eme csodás portékáknak! -kiáltott fel idegesítő, hidegséggel teli hangjával az egyik eladó, majd meglökte a vállam, úgy hogy én a piszoktól sárgáló földre estem. Súlyomtól megannyi tömeg por szabadult fel a levegőbe. -Arébb! Mocskos senkiházi! Szedd a sátorfádat! -figyelmeztetett újból. Nem akarok vitába keveredni vele, megjárnám, Nápoly itt van nem messze, bíróságra vinne, ezt nem akarhatom. Családomat valahogy el kell tartanom, ezért nem ellenkezhetek. Így születtem, így is kell meghalnom, ha rabszolgaként, hát aként. Kezemmel ülő helyzetbe toltam magam, majd négykézláb tovább vánszorgok..
-Ebadta koldusa.... mit képzel ez magáról?-még hallom a hátam mögött szitkózódását, nem érdekel. Körülnézek a főtéren, a zsivalytól, a polgárok zsivalyától koszos e tér. Felállok majd elindulok a legközelebb lévő asszonyhoz.
-Prego donna....
-Tűnj innnen! Mást se tudsz csak szállást kérni? Mindig mi tartsunk fenn, a családodnak egy szobát a lakásunkban? Akkor most az utcán alszol! Nem érdekel a kölyköd se , hordd el magad! -ordibálásából kicsengett a gúny, a megvetés. Elfordulok tőle s sós köpésemmel teszem szaftosan sarassá a piszkos földet.
-Funesto...-motyogom magamnak, mint inkább neki, s arcomról letörlöm az elmúlt percek eseményeit. Elindulok az árnyék hűs oltalma felé, hisz vállamat már így is leégette a nap, az a koszos ingnek vélt rongy, melyet már hetek óta viselek szétfoszlott, helyén csak néhány cafat maradt. A pompei iskolában folyt a tanítás s az ablakon át kiszűrödik az órákon halható áltatos csend, s az oktató egyenletes, monoton szövege. Halkan felsóhajtok, majd neki dőlök a hideg épületnek, s ujjaim a nyirkos falra siklanak.
-Prükszé, majd ő segít. -leülök, s hallgatom amint családom védelmezője végig mondja betanult tananyagát.
-Meg lehet különböztetni a nemes család házát a kereskedő és iparos réteg házától. Az elsőt a klasszikus római tipológiához lehet hasonlítani; a második, bár lényegében a domus elemeit ismétli, két jellegzetes vonást tartalmaz: egyrészt különösen fényűző, hogy kiemelhesse a polgári réteg fontosságát, másrészt az a jellemzője, hogy a tulajdonképpeni lakás a második szinten van, lévén helyet kell, hogy adjon a földszinten elhelyezett üzlethelyiségnek.Ott vannak végül a köznép jóval szerényebb és kisebb házai, díszítések nélkül és gyakran konyhakerttel, ahol a föld alapvető terményeit művelték. A szolgaságnak és a rabszolgáknak nem volt saját hajlékuk, számukra a szolgálati helyiségek részében tartottak fent egy kis szobát, mely minden előkelő lakóházban megvolt. Az órának vége! - az kitárt ablakon keresztül egy kis motoszkálás hallatszott, majd az ajtó kitárult s néhány fiatal lépett ki rajta, mögöttük egy babérkoszorúnak vélhető fejdíszt viselő agg.
-Áh Mendico, miben segíthetek?
-Prükszé, szállásért jöttem...
-Aludj nálunk az éjjel a két kicsivel.
-Grazie....- fordulok felé hálásan, de egy vészjóslóan felmorajló hang szakítja félbe mondatom. A Forumon elhallgatott minden ember. A búgó morajlás úlból felhallatszott. A Vezúv kelt életre, talán megbosszulni az emberiség tettét. Pár pillanat alatt elszabadult a pokol.
-Cosa é questo?
-Vulcano.... -az ereimben megfagyott a vér, a ridegséggel csengő szó hallattán. Nem vagyok professzor, nem jártam iskolába, de tudom mit jelent. Lábaim alatt már remeg a föld, ahogy az ijedt sikolyokkal teli tájba beleolvad az egyre és egyre hangosabban felmorajló hang. Prükszé magával ránt és elkezd futni, míg mások döbbenten állnak a helyükön. Nem nézek hátra, úgy is tudom mit tárulna szemei elé. Döbbent és megijedt sikoltozó emberek tömkelege, valamint a városunk Szent hegye, a hegy mely ha kell, el is veszi mindannyiunk életét. Az eget hamu felhő takarja el, a sűrű felhő rétegen a nap sugarai már csak bágyadtan hatolnak át.
-Cose capitare?
-Úgy látszik Mendico, Héphaisztosz igencsak mérges. Talán Hérára amiért ledobta az Olümposzról. Talán mert nincs apja, már csak találgathatjuk. -szól mérgesen Prükszé, s számos sikátoron vezetett keresztül mire elérünk a város határához. -Nyomás el innét, minél hamarabb!
-A családom!
-Nincs idő!
-Nem hagyom itt őket! -kiálltom oda neki mérgesen, s elfutnék de ő elkapja a karom.
-A vesztedbe rohansz!- szól nekem, s ránt el egy zuhanó kődarab elől. Már én sem tiltakozom s rohanok a távolban lévő tenger felé. Még hallom hogy több milliónyi kő robban a levegőbe, s éles csattanással vágódik a földbe. Pár száz méter és ott a part. Lihegve rohanok tovább, de most már én húzom magam után Prükszét, szegény agg oly erősen szorítom hogy körmeim belevágódnak a húsába, s a pirosló vére csordul le ujjaimon. Lábaim alatt megmozdul a talaj s elvágódok a földön. Kipirosodott arcal lihegek, és fülemben hallom több ember halálsikolyát. Nem adom fel, felállok újból majd tanítómmal az oldalamon szaladok a part felé. Tudom nem nézhetek hátra, nem akarom tudni kik maradtak életben, mivé sűllyedt az a város ahol felnőttem. Félek, igazából gyáva vagyok hogy nem mentem vissza. Gyáva...szemembe sós könnyek szöknek s csordulnak le az arcomon amint belegázolok térdig a sós vízbe majd elkötök egy csónakot s belelököm tanítómat, majd beleugrok én is. A víz vad táncot jár a csónak oldalán, míg én evezek egyre és egyre kimerültebben. Prükszé elájult, s elernyedten hánykódik a csónakban. A tekintetem hátrafordítom s egy halvány vérvörös csík folyik a hegy oldalán perzselve mindent amihez hozzáér, úgy mint a lelkemben egy pirosló láng. Az elmúlás lángja. Az űr ami utána marad felemészthetetlen.
-Hádész pokla..... -suttogom magam elé, majd Prükszére nézek, de tekintetemről leolvad minden, néma öntudattal fogadom el a sorsot melyet nekem rendelt Zeusz. Pár pillanat múlva tömkelegnyi víz tódul az arcomba a víz alá nyomva. Érzem a tüdőm megtelik vízzel, ahogy gürgülázó hangon kapkodom a levegőt. Számból előtör még néhány kiálltás, majd néma csönd. Már nem hallom hogy reng meg újból és újból a föld, hogy száll fel a hamuréteg, hatalmába kerít egy kellemesen folytogató hideg érzés, talán az idők végezetéig....
2009.10.03.
Sharlen.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
