A Kendő.
Megint egy reggel, megint egy ugyanolyan, szürke hétköznap, megint egy megmérettetés az iskolában. Ezekkel a gondolatokkal ébredt egy 12 éves fiú, Irdan. Álmosan nyújtózkodott, majd csörgő telefonja után tapogatózott az asztalán, hogy kikapcsolhassa. Szeretett volna még 5 percet lazítani, mielőtt nekivág a napnak. Ásított, és arra gondolt, milyen jó lesz, amikor már nem kell majd ebbe az iskolába járnia. Elhatározta, hogy most hamarabb odaér az iskolába a szokásosnál, hogy ne kelljen félnie a késéstől, így hát felkelt, hogy lemosakodjon a fürdőszobában. Ekkor nyitódott az ajtó, és édesanyja hangját hallotta:
- Ébredj kisfiam, ma suli!
- Tudom anya, indulok a fürdőszobába.
- Felkötötted már a kendődet Irdan?
A fekete, keskenyre hajtogatott, vastag kendő a könyvekkel teli asztalon hevert. Irdan egyszerre szerette és gyűlölte a kendőt, de kénytelen volt hordani.
- Muszáj felvennem?
- Igen, mindenképpen. Te is tudod, hogyha nem...
- Igen, tudom, máris.
Iskolába menet, szaporázta lépteit Irdan. Hiába indult el időben, már hozzászokott ehhez a tempóhoz. Az intézmény közel volt, távolról lehetett hallani a főúton elrobogó kamionokat, de ez más gyerekeknek sosem tűnt fel, egyedül Irdant zavarta. A tavasz friss illata lengte át a levegőt, a tél hidege még mindig nem tűnt el teljesen.
Belépett az épületbe, és a tanterem felé vette az irányt, ahol első órája kezdődött, az egyik kedvenc tantárgya, a képességtan. Az osztályterem felé haladva érezte a rávetülő tekinteteket, és hallotta a gyerekek kacagását. Már hozzászokott, hogy sokan gúnyolták a kendője miatt, hogy amikor elhaladt valamerre, rögtön róla beszéltek vagy hogy azt suttogták a háta mögött hogy: Igen, igen, ő az a Kendős. Elviselte, de mégis bosszantotta és elszomorította a dolog, ezért sem szerette itt tölteni az idejét, hiába érdekelte sok tantárgy. Jó tanuló volt, de a diáktársai folyton azt hajtogatták, hogy ez kivételezés, és csak azért kap jó jegyeket, mert megsajnálják a tanárok. Ő tudta, hogy volt olyan tanár, aki sajnálta, de ő nem fogadott el semmilyen előnyt, ugyanúgy részt vett mindenben, mint a többiek.
Elfoglalta a helyét, és várta, hogy egyetlen osztálytársa, aki néha segít neki leüljön mellé. Tom rendes srác volt, és ő szintén jól tanult. Régóta ismerték egymást, még azelőtt barátok voltak, hogy Irdannak hordania kellett volna kendőjét. Azután Irdan érezte, Tom már nem kedveli őt annyira, vagy inkább tart tőle. Oldalra fordult Irdan, és megszólalt:
- Szevasz Tom! Megcsináltad a házit?
- Szia! Meg persze, de nem volt valami egyszerű.
Miközben kezet fogtak köszönésnél, Irdan érezte Tom bizonytalanságát a házi feladatával kapcsolatban. Becsengettek, és végre belépett oktatójuk, Mariel tanárnő.
Ez alkalommal a képességtan óra gyorsan eltelt, mindenkinek a saját különleges tudásáról kellett fogalmazást írnia, és ezt rövid bemutatóval kiegészítenie az órán. Mindenki roppant szórakoztatónak és izgalmasnak találta mindezt. Ültetési sorrendben haladtak, így az óra közepénél érték el a leggyámoltalanabb fiút, Feolt. A fiú felállt, és remegő hangon felolvasta fogalmazását, ami alapján kiderült, Feol folyadékokat tud szétválasztani. Több kis flakont hozott magával, amiben különböző színű folyadékok voltak. Rátette a kezét egyenként a flaskákra, majd a bennük lévő zavaros anyagok örvényleni kezdtek, majd szín szerint rétegeket alkottak. A többiek silány tapssal fogadták a végeredményt, Mariel tanárnő viszont megdicsérte Feolt, aki ettől fülig elpirult.
- Szép kis teljesítmény, a szörpöt el tudod választani a víztől kisgyerek - szólt lenézően Zoldar, az osztály fenegyereke, akiért minden lány rajongott.
Az osztály harsány nevetésben tört ki, Mariel tanárnő azonban egyetlen mozdulatával csendet teremtett. Felemelte kezét, és mindenki tudta, hogy jobb ha lenyugszik, különben kínos percekben lesz része.
Zoldar is bemutatta tudományát, apró, aranyszínű lángokkal és szikrákkal parádézott, és hatalmas tapsvihar és ováció lett a jutalma. Utolsónak került sorra Irdan, mivel ő ült a leghátsó padban, Tom mellett.
-Irdan, szeretném, ha te is ismertetnéd specialitásaidat, viszont a fogalmazásod felolvasására sajnos ma már nincs időnk. Szeretnéd, ha következő órán kerülne rád a sor, vagy inkább beadod a fogalmazásod leellenőrzésre, és szemlélteted a tudásodat?
-Inkább beadnám a házi feladatomat, és megmutatom most, mire vagyok képes.
- "Megmutatom, mire vagyok képes", mekkora arca van, de majd jól beégetjük suttogta gonoszan Zoldar, barátainak.
- Rendben van, akkor lássuk - mondta kedvesen Mariel tanárnő.
Irdan felállt helyéről, és kilépett széke mellé, arcát előreszegezte majd elővett a zsebéből egy pakli francia kártyát. Az ég felé fordította a jobb tenyerét, és ráhelyezte a paklit, majd várakozott. Egy fél perc már eltelt és nem történt semmi, sokan más pusmogtak és mozgolódtak a feszült várakozástól, de Zoldar és barátai már most is halkan nevetgéltek. Ekkor hirtelen a kártyalapok egyesével felrepültek a levegőbe és vad táncba kezdtek. Nagy felhőt alkottak, és ahogy egymásnak súrlódtak halk sistergés hallatszott. Az osztály rögtön elhallgatott és csodálattal nézték a jelenséget. A kártyák aztán újból paklivá álltak össze, és Mariel tanárnő felé kezdtek lassan, komótosan repülni. A tanárnő nem ijedt meg, inkább meglepődött, de örömmel vette a kezébe a lapokat.
- Kérem tanárnőt, hogy mutasson meg egy pár lapot az osztálynak, hogy lássák, nem csak egy lap van a pakliban, majd tessék megkeverni a paklit alaposan.
Mariel tanárnő így is tett majd halvány mosollyal az arcán várta a következő feladatot.
-Tessék kiválasztani egy lapot, bárhonnan, alaposan megnézni, és megmutatni az osztálynak. Ígérem, nem fogom látni a lapot.
Ezen a gyerekek némelyike elnevette magát, de társaik pisszegésükkel csendre intették, ugyanis kíváncsiak voltak, mit fog Irdan tenni a lappal. Mariel tanárnő a pikk királyt húzta, majd Irdan kérése szerint visszahelyezte a többi kártya közé.
- Rendben, köszönöm. Most pedig, a húzott lap a...
Erre a kártyák újból felemelkedtek, és felhőt alkottak, majd a pikk ász kirepült közülük és egyenesen Zoldar előtt állt meg, aki mérgében és meglepetésében egy kis tűzgolyóval porrá égette a kártyát.
- A pikk ász volt.
- Mi volt ez valami ósdi bűvész trükk?
- Nem, ez egyszerű feladat volt, de most már hiányos a paklim, de semmi baj. Gondolj egy számra Zoldar, mondjuk egy és egy millió között, majd írd fel egy papírcetlire, és add oda a padtársadnak. Menni fog?
- Már hogy' ne menne. Meg is van.
- Fantasztikus, nyújtsd ide a kezed!
- Minek, talán megkéred a kezem? - csúfolódott, erre az a barátai röhögni kezdtek.
- Nem, pedig tudom, mennyire szeretnéd. Idemered nyújtani, vagy keressek más alkalmasabb embert? - vágott vissza nyugodtan Irdan, és tudta hogy ezzel becsalogatta a csapdába a beképzelt társát. Zoldar elvörösödött, de nem szólt semmit, mivel látta tanárnőjén, hogy nem tűrné tovább a szócsatát, majd odanyújtotta a jobb kezét Irdannak. Irdan megfogta, és kicsit megszorította, majd erősen koncentrált. A táblánál felemelkedett egy kréta majd az 199469-es számot írta fel. Zoldar padtársa felmutatta a cetlit, amin ugyanez a szám szerepelt, és az osztályra néma csend ereszkedett.
- Szeretné még valaki kipróbálni, vagy mutassak még mást? - kérdezte Irdan, habár a hallgatásból tudta, hogy ezennel vége a bemutatónak. Erre számított, hogy társai meg fognak ijedni, ha rájönnek, hogy egy érintéssel a fejükbe láthat, ezért is titkolta eddig.
-Nem Irdan, köszönjük az érdekes és látványos előadásod, azt hiszem, elmondhatjuk, hogy ez önmagában felér egy jó jeggyel, különösképp a bátorságod miatt, hogy megosztottad ezt velünk. Az elhamvadt kártyáról nem is beszélve.
Mariel tanárnő hangjában Irdan egyszerre a sajnálatot és a büszkeséget is érezte.
Óra után ki kellett menniük szünetre, levegőzni egy kicsit. Irdan meghallotta Zoldar fenyegető, emelt hangját, és rögtön odasietett, hogy megtudja, mi történt.
- Velem te így nem beszélhetsz kisgyerek!
- De nem haszontalan a tudásom, sok mindenre használható, például...
- Például, hogy otthon a limonádé szétválasztásával játszadozz, igaz kisgyerek?
Zoldar éppen Feolt becsmérelte, a többi gyerek pedig körülállta őket, és Zoldart bíztatta, hogy intézze el a vézna fiúcskát.
- Nem, igenis hasznos vagyok, ugyanannyira, mint te! Eddig nem mertem szólni de már elegem van, hogy folyton...
Nem tudta befejezni a mondatot, ugyanis Zoldar bütykös ökle gyomorszájon találta. Zoldar boldogan vetette volna rá magát a görnyedező fiúra, amikor egyszer csak nem bírt mozdulni, és enyhén a levegőbe emelkedett.
- Hagyd békén, jó? Valóban hasznos a képessége, például mérget tud kiválasztani bármilyen italból, vagy meg tudja tisztítani, amit meg akar inni. Ne kötekedj vele többet, és rólam is szállj le! - szólt Irdan, aki jobb kezét előrenyújtva tartotta, és így állította meg a dühöngő Zoldart.
- Tegyél le! Tegyél le vagy esküszüm, esküszöm, hogy szétrú..
- Mi történik itt, mi ez a kiabálás és mi ez a tömeg? Verekedik valaki? Mintha Feolt hallottam volna kiabálni és Zoldart.
Az udvaron ügyelő tanárok egyike közeledett feléjük, és hangjára szétrebbentek a gyerekek, kicsik és nagyok egyaránt. Senki se szeretett volna bajba keveredni. Zoldar elvörösödött, és látszott rajta hogy valami mentőövet keres, hogy ne kapjon büntetést, ugyanakkor két ellenfelét beárulhassa. Irdan gyorsan átlátta a helyzetet, és cselekedett, mielőtt bárki bármit mondhatott volna:
- Most volt éppen képességtanunk tanár úr, Feol és Zoldar mondták nekem, hogy már régen ki szerették volna próbálni a lebegést, és megkértek, hogy próbáljam meg lebegtetni őket, hiszen képes vagyok rá. Mindkettejüket fel tudtam emelni egy kicsit, és emiatt kiabáltak, biztos jó és ijesztő lehetett.
- Tényleg így volt srácok?
A két fiú csak bólogatott, Zoldar még mindig a levegőben, Feol pedig összegörnyedve.
- Rendben, de ne forduljon elő még egyszer ilyen, főleg ne az udvaron. Tudom, hogy még nem mondták nektek, de itt nem lehet ilyesmiket csinálni. Első és utolsó figyelmeztetés volt Irdan, és nektek is fiúk. Most már aztán tedd le, ne lebegjen itt ez a gyerek. Hát te fiam, mitől görnyedsz úgy, elejtettél valamit?
- Öhm, igen, igen, de azt hiszem megtaláltam - köhögte Feol.
- Szünetnek vége, menjetek vissza az épületbe, nyomás!
Útközben egymás mellett mentek, és Zoldar folyton Irdan kendőjére sandított, majd az ajtóban megfogta a vállát és megállította.
- Tudod mit jelent ez Kendős? Ötödik óra után, a suli kapuja előtti parkban várlak. Ha megfutamodsz, suli előtt kereslek meg a haverjaimmal és akkor...
- Te is csak másokkal vagy erős, igaz Zoldar. Rendben ötödik óra után majd beszélgethetünk.
- Nem beszélgetni fogunk! Majd megmutatom, hogy Én mire vagyok képes! Bűvészkedéssel nem fogsz elérni semmit!
- Ötödik óra után. Viszlát!
Zoldar tovább csörtetett, és Irdan is követte nyugodtan, de újból egy kéz érintette vállát.
- Köszönöm, de nem kellett volna beleavatkoznod, sokszor megvert már és...
- Ugyan, ideje lesz már valakinek ráébreszteni, hogy ő itt nem uralkodik. Mellesleg szívesen, és örülnék, ha majd valamikor részletesebben elmondanád, mit tudsz csinálni a folyadékokkal.
Feol elpirult, csak egy halvány "oké"-t mormogott, aztán követte Irdant a folyosón.
A parkba kilépve, Irdan már egyáltalán nem volt nyugodt. Sose párbajozott még senkivel, főleg nem úgy, hogy azt egy fél iskola látta, de tudta, hogy meg kell tennie. A tömeg utat nyitott neki, és besétált a kör közepére, majd várta, hogy Zoldar is megjelenjen. Zoldar kilépett a tömegből hangosan méltatta magát:
- Most meglátjátok, hogy én, a Tűz Formálója, mekkora hatalommal rendelkezek! Jól figyeljetek, aki egyszer is...
- Nem kezdhetnénk? Szeretném gyorsan befejezni.
A morajló tömeg Irdan szavaira elhallgatott, ugyanúgy, mint Zoldar. A nagytermetű, vörös, göndör hajú fiú ökölbe szorította kezét, és mérgében nem tudott mit mondani. A jelenlévők csak ekkor látták meg a két fiú közti különbséget. Míg Zoldar termetes, vörös, rövid hajú, piros ruhát viselő tizenéves, addig Irdan kicsit magasabb volt, mint a korabeliek, vékony, barna hajú és fekete ruhát viselő ifjú volt. Zoldar habozott, szeme gyorsan ugrált a körön belül, azon töprengett, mihez kezdjen. Nem sejtette, hogy kiáll ellene valaki is, hogy van egy ember aki nem retteg tőle, vagy nem dicsőíti. Ez új helyzet volt a számára. Hiába kiabálták az ő nevét, és bíztatták, hogy bánjon el a különc fiúval, mégis eltűnt a magabiztossága, álarca lecsúszott.
- Csinálsz is valamit, vagy csak a szemedet forgatod?
- Te...Te honnan tudod. Hogy látod, hogy a szemem forgatom? - Zoldar hangjából most először a félelem sugárzott.
Irdan megigazította a szemére kötött kendőt, hogy még szorosabb legyen.
- Félsz?
- Én nem félek semmitől, hallod?!
Erre Zoldar egy kis tűzcsóvát írányított Irdan feje felé. A pár centiméteres lángocska már majdnem elérte Irdant orrát, amikor, nyugodtan, gyorsan félrebillentette fejét, kitérve így a támadás elől.
- Lehetetlen, honnan láttad, hogy hova célzok?!
- Nem láttam, csak éreztem.
Zoldar újabb és újabb szikrákat, tűzgolyókat, sőt, már labdákat is dobott, de Irdan mindegyik elől könnyedén, laza mozdulattal elhajolt. Mögötte, egy fiú kis vízesést alkotott, hogy ne eshessen senkinek bántódása.
- Elég volt már, vagy akarod folytatni?
- Miért nem csinálsz semmit? Csak ellépegetsz előlem, ez így nem harc! - kelt ki magától Zoldar.
- Nem is akarok harcolni.
- Akkor miért vagy itt? Te mondtad, hogy végezzünk gyorsan!
- Nem vagyok gonosz, és nem akarom, hogy még jobban megszégyenülj, de harcolni sem akarok. Nem akarok olyan lenni mint te.
- Hahh! Soha nem is leszem öcsikém, mert én vagyok a nagy, a hatalmas...
- Jó, jó tudom, a hatalmas lángpörgető meg minden. El hisszük hogy az vagy, de eddig el sem találtál. Ha beismered, hogy mások képessége is legalább olyan jó mint a tiéd, és nem kötekedsz másokkal, akkor megegyezhetünk döntetlenben. Ha nem..
- Húú, akkor mi lesz? Mi? Most fenyegetsz?
- Nem csak elmondom, hogy akkor mindenki ki fog téged nevetni.
- Persze!
Újabb csapást indított Irdan felé, de most sem érte el a célját. Halk puffanás majd sercegés jelezte, hogy a vízfal elnyelte Zoldar próbálkozását.
- Utoljára mondom, ismerd be!
Zoldar elvesztette az eszét, és hatalmas varázsra készült, de hirtelen még a lélegzete is elakadt. Irdan levette kendőjét, de még mindig nem nyitotta ki szemeit. Szemhéja kékesen világított, majd újra normális lett. Zoldar eközben a levegőbe emelkedett, fejjel lefelé fordult, majd elkezdett körbe-körbe forogni. Mindenki kinevette, miközben ő szitkozódott és kapálózott magatehetetlenül. Hirtelen azonban megállt, és újból Irdan hangját hallotta:
- Fejezzük be, kérlek. Elég, ha megígéred, hogy nem bántasz többé másokat, és nem foglalkozol velem többet. Nem bánom, ha Kendősnek hívtok egymás között, de ne szólj hozzám!
- Rendben, csak tegyél le, és messziről elkerüllek. Erős vagy, csak tegyél le.
- Megígéred?
- Igen, igen, hogyne!
- De ha még egyszer bántod a gyengébbeket, vagy megszégyenítesz valakit...
- Nem fogok, csak fejezzük be!
- Helyes.
Irdan lassan a földre eresztette Zoldart. Zoldar gyorsan elszaladt, és közben átkozta Irdant és az egész világot, de már senki sem törődött vele. Utolsó mondataiban bosszút ígért, de nem merészelt visszafordulni .A körben állók most már Irdan nevét kantálták, és mindenki meg akarta paskolni a hátát, vagy megrázni a kezét, ő azonban megkérte a többieket, hogy ne érjenek hozzá, és azt hajtogatta, hogy semmiség az egész, ő nem csinált semmit.
- Vak vagy, mégis honnan tudtad, hogy mit csinál?!
- Ne mond, hogy vak! Ez bántó szó, inkább világtalan - hallotta a tömegből.
- Nem látsz semmit, mégis ilyen jó párbajos vagy? Haver, ez nem semmi!
- Nem vagyok vak, csak be szoktam kötni a szemem, mert túl sok mindent látok – suttogta Irdan.
- Ugye milyen helyes? - szólt egy 14 éves lány
- Beveszünk a bandába, hallod tesó?
- Kérlek, tényleg nem történt semmi, csak álljatok távolabb egy kicsit, jó? Távolabb... Köszönöm - mondta Irdan zavarában.
- Halljátok, álljatok távolabb, ha azt mondja a főnök!
- Nem vagyok főnök. Csak nem szeretem, ha valaki becsmérli a másikat. Ne ijedjetek meg, most kinyitom a szemem, rendesen is körbe szeretnék nézni.
Irdan kinyitotta a szemét, hosszú évek után, most először. Eddig nem merte, de most késztetést érzett rá, hogy lássa és érezze a körülötte állókat, hogy végre ne csak a negatív, hanem a kellemes érzéseiket is láthassa és érezhesse. Amint kinyitotta, mindenki érzelme és gondolata egyszerre zúdult rá, akire csak pillantott. Szeme sötét barna volt, és hunyorognia kellett, hiszen régóta nem látta valójában a Napot. Egy egyszerű dolog, egy rövid pillanat volt az egész, neki mégis határtalan boldogságot jelentett. Végre látta a színeket! Végre látta a társait! Végre letekintett a testére és a kezeire! Csodálatosan érezte magát, mégis gyorsan visszatette a kendőt a helyére, mert az agya már belefáradt annyi gondolatba, amennyi beszökött a fejébe.
- Most, öhm, most mennem kell srácok. Majd találkozunk holnap, a suliban. Sziasztok!
- Várj, hazakísérhetünk? Vihetjük a táskád?
- Igen, kérlek Irdan..
- Nem, köszönöm, de most szeretnék egyedül hazasétálni. Talán legközelebb. Sziasztok!
A fiúk gyorsan odasorakoztak hozzá, és egymás után kezet fogtak vele. A lányok pedig szemérmesen elköszöntek tőle, vagy a merészebbek közel mentek egy-egy puszival akartak elköszönni tőle, de Irdan senkinek nem engedett kézfogásnál többet. Elméjét már ez is végtelenül kifárasztotta.
Hazafelé sétálva a történteken gondolkozott. Nem kételkedett benne, hogy helyesen döntött és cselekedett, hiszen szinte minden fiú várta már ezt a pillanatot, amikor Zordall végre alul marad párbajban. Mindenki várta, hogy ne uralkodjon felettük senki, még az idősebbek is, hiszen Zordall sorra legyőzött már mindenkit. A lányok természetét nem tudta megérteni, de úgy tűnt, ők sem bánják, hogy Zordall nem a "legmenőbb" a suliban. Reménykedett benne, hogy nem fognak rá otthon haragudni, habár édesapja mindig úgy köszönt el tőle, hogy "vigyázz magadra, de ne hagyd magad". Előbb vagy utóbb eljött volna ez a nap, felesleges lett volna halogatni, és a kendő nélküli világot is szoknia kell. Vak. Ez a szó nem hagyta nyugodni. Nem volt vak, habár mindenki ezt hitte, de képessége miatt kendőt kellett hordania. Néha el kell rejtenünk amit, tudunk, nehogy még jobban kiközösítsenek - mondták egykor az orvosok és a szülei. Most már néha azért leveszi majd a kendőt. Vak. Még mindig zavarta a kifejezés. Vaknak tekintették, mégis jobban látta a világot, mint mások.
-Végülis, jól alakult ez a nap. Nem is volt olyan szürke, mint amire számítottam! - mondta magának.
Leült az ágyára, és levette kendőjét, de még nem nyitotta ki a szemét. Elmosolyodott, majd eszébe jutott, hogy most már nem kiközösített.
Egy új reggel, egy teljesen más, különleges nap, egy új feladat az iskolában. Ezekkel a gondolatokkal ébredt másnap a 12 éves fiú, Irdan. Ma nem szólt a telefon. Egy új érzés: várja, hogy az iskolában lehessen. Nem is olyan rossz hely így, hogy megtalálta a helyét.
2009.10.23. István.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
