II.FEJEZET
                   

                                                -    4.    -                 

A városkától nem messze egy völgykatlanban csillogott a helyiek büszkesége egy kicsi tisztavízű tó.A tó partján két fiatal játszadozott,egy fiú és egy lány.Már serdülő koruk felé jártak,és szemükben látszott az egymás iránti baráti érdeklődésen túli érzelem.
A fiú húsz a lány tizennyolc év körüli lehetett.
A lány szőkés barna haja a vállára omlott,mikor levetette sötét posztó öltözetét,és az alatta lévő finom, fehér díszítésekkel ellátott kék színű ruhájában szaladgálni kezdett a forrás körül.Nagy barnai szemeivel huncutul nevetett a fiúra.

-  Gyáva bunny,gyáva bunny!!!  -  kiabálta miközben vízzel próbálta lefröcskölni.

A fiú szintén szőkés barna hajú volt,szeme viszont ártatlan égszínkék színben csillogott.Egyszerű viselet volt rajta.Egy vastag,de erős nadrág és fölötte barna szintén durvább anyagból készült ing.
Egyetlen dísze volt öltözetének,egy nyaklánc fényes ezüst medálla,amit.még születésekor kapott,örökségként.
A fiú hangosan nevetett,miközben jobbra-balra kellett ugrálnia a vízsugarak elől.

-  Vén Kisasszony! Vén Kisasszony!  -  csúfolta vissza,amit, azonnyomban hogy elhagyta a száját meg is bánt.Ajaj...most nagy baj lesz gondolta. 

A lány nem csak hogy durcás és sértődött arcot
vágott,hanem mérgeset és dühöset is.Barna szemei villámokat szórtak.

-  Azért mert még tizanhat évesen nem mentem férjhez,még nem vagyok vén.Nekem nem kellenek a  falusi tuskók.
Nem elég hogy egy kis tuskó vagy,hanem még bunny is.Hiszen te vagy a falu gyávájának gyávája!

-  Bocsáss meg Chintia csak vicceltem.  -  mondta a már félig kész férfi miközben hátat fordított a lánynak,és szomorúan a távolba nézett.

-  Te bocsáss meg nekem Adwil.Nem gondoltam komolyan.Hiszen tudod...a Te nevelőapád az Én nevelőapám is volt.Legalább mi ne veszekedjünk testvérek - mondta a lány miközben hátulról szorosan átkarolta a fiút.

-  Hagyjuk ezt!- mondta hallkan a fiú.

-  Nem.Ne hagyjuk.Ő nem volt gyáva,Erős szívű ember volt,aki inkább letérdepelt és harcolva a hitével könyörgött annak mocsok sátánfajzatnak.Mindig fölemelt fővel járt.Még akkor is amikor azt kiabálták rá hogy gyáva nyúl,gyáva bunny.Nyolc gyermeket védett,bújtatott és ha kell megalázkodott.De most mi mind a nyolcan élünk!
Emlékezz vissza mit mondott halálakor:Amit tettem azt értetek tettem,és nem szégyenlem.

- Bár csak ne tette volna!Én nem leszek gyáva.Ha arra kerül a sor a szemébe fogok nézni annak a Fekete Sátánnak.  -  mondta a fiú majd kitépve magát a lány öleléséből,a közeli sziklaszirtre szaladt ahonnan lenézett a mélybe.
Lent a völgyben békesen pihent városkájuk.

                                                                                     -    5.    -

A Városka amit a lakói csak úgy hívtak hogy "A csend őrzője" élte mindennapi életét.Az asszonyok a főtéren beszélgettek,vagy éppen otthon az ebédet készítették.A férfiak mivel ma az úr napja volt,nem dolgoztak.Egyrészük pihent,a többiek pedig a helyi ivóban,vagyis a kocsmában töltötték az időt.
Itt nem éltek harcosok,csak kézművesek és parasztok.Nem is volt rá szükség.Már több mint húsz éve idegen nem tette be a lábát a településre,és innen sem ment el senki.Nem is nagyon vágyakoztak hogy az ismeretlen idegen világot megismerjék.A városkának egy öreg papja volt,és egy elöljárója aki megszervezte a főtéri ünnepeket,valamint igazságot tett a veszekedők között.No persze ez nem mindig sikerült,ilyenkor segítségül hívták a "hirtelen gyengéd" kovácsot aki rendet teremtett.
Azért hívták "hirtelen gyengédnek" mert olyan hirtelenül engedte el a nagy lapát kezét,és olyan gyengéden emlte föl azt akit a földbe döngölt,hogy az már művészet. 
A kocsma telve volt,és szokás szerint ismét Hurdiké volt a főszerep.
E nevezetes férfi negyvenes éveinek a vége felé járt,és cseppet sem látszott rajta hogy valamikor majd kétméter magas erős ember volt.Most egy összegörnyedt sebhelyes arcú,félszemű kisember ült a helyiség közepén.Teste tele volt égési nyomokkal,sebhelyekkel és egy törpére hasonlított. Az asztal tetején trónolt, és nem sok fogával dicsekedve éles hangon rikácsolt.

-  Bizony ám!Én láttam Őt,és láttam harcolni a barbárok és az idegen szörnyek ellen.Azt mondom néktek hogy ha ti mind azt a szörnyűséget átéltétek volna mint én,nem lennétek ilyen nagy legények.

-  És hogyan néz ki az a nagy Ő sátánfajzat meg a harcosai?  -  kérdezte az ivó vezetője,a kocsmáros.

-  Azt nem tudom.Az arcukat sosem lehetett látni.Lehet hogy egy Római Helytartó leszármazotja és római családok utódai,de az is lehet hogy nem evilági lények.  -  rikácsolta sejtelmesen Hurdik.

-  Hurdik!Azt meséld el,amikor az egyik szörny a lángoló kardjával száz láb távolságról kiszúrta a szemed.  -  szólt egy hang,majd a hangos nevetéstől visszhangzott a terem. 
Hurdig a két foga között fölszürcsölte a pohárban maradt sört,majd rikácsoló hangján folytatni akarta amikor egy mély határozott hang megszólalt a sarokból.

-  Akkoriban húsz évvel ezelőtt ádáz harcok dúltak a hegyek mögött.Engem is és még sokunkat elvittek.Sokan visszatértünk,és sokan nem.Miért van viszont az hogy csak te emlékszel mindenre és más nem?  -  kérdezte az elöljáró Homlen.
A teremben hirtelen csend lett.
Hurdik fölállt az asztalra és két kezével közelebb intette a társaságot,mintha valami nagyon fontosat akarna mondani.
Suttogó de még mindig rikácsoló hangon kezdte.

-  Emlékszem rád Homlen.Nagy harcost neveltek belőled.Nem kértél,de nem is adtál kegyelmet.Megnyertük a csatát,de azt hitték hogy én meghalltam.Pedig csak nyomorék lettem egy életre.Két napig tartott,míg véresen, üvöltve a fájdalomtól keservesen elküzdöttem magam Doors váráig.
Ott láttalak titeket,akik szintén túlélték.A vár udvarának közepén a nagy körben álltatok és levetettétek harci öltözéketeket,a fekete vértet és átöltöztetek falusi ruhába.
Nem voltatok már büszke harcosok,csak parasztok.

-  Még mindig nem válaszoltál a kérdésemre.  -  szólt az elöljáró erős hangon.

-  Azért nem emlékszetek semmire,mert egyszerűen kimosták az agyatokat mint ahogyan az asszony szokta a lábast,és nem maradt benne semmi csak a régi ételmaradék.Láttam hogy csinálták.

A kiskocsmában nagy csend lett.Mindenki Homlen szavaira várt.

-  Bolond vagy Hurdik!Hogyan lehetne mosni az ember agyát.Ami benne van,az benne is marad.Én kapán és gereblyén kívül mást még nem fogtam a kezembe.Nem hogy kardot!  -  nevetett nagyott Homlen,majd utánna az egész kocsma zengett a röhögéstől.
                                                                                  -    6.    -

Adwil még mindig a völgybe bámult meredten,miközben kezei ökölbe szorultak.
Lassan fordította a felyét északnak ahol a vár állt két sziklaszirttől beárnyékolva sötéten.
Aztán lassan körbe nézett a tájon mint aki harc előtt felméri a terepet.Az érzelmektől eddig is mozdulatlan arca hirtelen kővé dermedt. 

-  Lovasok !  -  kiálltotta.

Chintia odaszaladt hozzá.

-  Biztosan csak Doors és néhány harcosa.Ellenőrzik a terepet.Minket nem bántanak csak az idegent.  -  mondta a lány.

-  Tévedsz.Nézd.  -   mutatott ujjával Adwil a hágó felé.Ezek keletről jönnek a város felé,és nagyon gyorsan haladnak.Nem úgy lovagolnak mint akik csak ellenőriznek valamit.
Ezek barbárok.
Le kell érnem a városba mielőtt ők.Figyelmeztetnem kell az embereket  -  mondta a fiú,és vad rohanásba kezdett, sziklákat és köveket kerülgetve,lefelé a hegyről.
 

                                                -   7.   -

A nap fényesen ragyogott,bár ennek ellenére a friss hegyi levegő kicsit csípős volt.
A Város fölötti fűvel borított síkságon egy ősz hajú férfi állt.Alacsony termetű,
hajlott hátú öreg ember volt.A „kor” lassan falta föl valamikori magas termetét,és
büszke tartását. Egyszerű vastag vászonból készült papi csuha volt rajta.Hosszú fehér szakálla alól aranylánc lógott ki,melynek végén kereszt koptatta az ócska szövet ruhát.
 A város egyetlen papja volt az: Wincot tiszteletes. A település lakói azt suttogják hogy már több mint száz éves. Egy vastag botra támaszkodott,és nézte a tájat mintha a múltat idézné,és a jövőt keresné.
Tekintetével a völgyben fekvő kis tavat fürkészte mely gyémántként csillogott a várostól nem messze.Becsukta a szemét és visszaemlékezett.Visszaemlékezett arra az időre,amikor pár száz menekülttel együtt fölfedezték ezt a külvilágtól elzárt mesebeli helyet.Akkor még kisgyermek volt.Vezetőjük vállára tette a kezét,és azt mondta neki:
-„Nézd ezt a tavat fiam.Ha napfény rezzen rajta,be kell hunynod a szemed.Pedig az az igazi gyönyörűség,ha láthatod.Itt fogunk,letelepedni,és fölépíteni egy erős várost,melyben mindenki boldogan él majd.”
Wincot letekintett a Városra mely kilencszáz méter magasan helyezkedett el a
hegyek között.Nézte annak öt templomát,középen elhelyezkedő főterét,
a kovácsműhelyt, a kézművesek házait,a mindig vidámságot adó ivó épületét,
és az emberek házait ahogyan a kis utcák között rendezetten elhelyezkedve benőtték a települést.Most több mint ezren laktak itt,boldogan és békességben.
Visszaemlékezett arra is,amikor háromszor ennyien lakták a várost,és az szinte
életre kelt utcáinak nyüzsgő forgalmától.Majd sötét erők jöttek és a kegyetlen harcok következtében némán,üresen árválkodtak házai.Most újra visszatért az élet.
A pap szinte érezte a hegyi levegőben a Város egyenletes nyugodt lélegzését. 
                                                             
A pár száz bevándorló közül ők heten hozták és rejtették el  itt, a”Nagy Titkot” amiről
már csak Ő tudott.
”Itt a világ tetején,egy erős városban lesz a legjobb helye.” – mondta a társaság
vezetője.
”Talán jobb lett volna elásni,vagy egy feneketlen mély folyóba dobni.Akkor nem
tapadna most hozzá ennyi ártatlan ember vére.” – gondolta Wincot.
Még sem lehetett.Isten követeiként esküt tettek arra, hogy megőrzik és megvédik
mindenkitől.A „Titkot” továbbadják kiválasztott utódaiknak,addig amíg csak az ember él.
” Lassan nekem is kell egy utódot választanom” – gondolta a pap.
A táj nyugalmát egy rohanó alak zavarta meg, aki a meredek hegyhátról lefelé egyenesen a város irányába tartott.Wincot felismerte benne Adwilt,aki testi épségét nem féltve a legveszélyesebb utat választotta,hogy mielőbb leérjen.A pap idegesen
körülnézett,és a keleti hágón három gyorsan haladó lovast látott,akik szintén a
város felé tartottak.
” Újra elkezdődött” – gondolta magában,és az ősrégi bot megremegett a kezében.


                                                                       -   8.   -
 

A fiú amint leért,első útja a fészerbe vezetett,ahol egy régi rozsdás kardot rejtegetett.
Adwil kezében a karddal berontott az ivóba.Tudta hogy ilyenkor a városka férfiainak többsége itt tölti az időt.Meglepetten állt meg a terem közepén.
Mindenki a pult köré tömörült,és némán nézte őt.A következő pillanatban hatalmas ütést érzett a tarkóján.Mikor magához tért,olyat látott amilyenre a legrosszabb rémálmaiban sem volt példa.Közvetlen közelről egy torz arc lihegett rá,és bűzös lehellete megérintette.Állandóan csak egy mondatot ismételgetett:
- Ébredj fiú!Ébredj fiú! – rikácsolta Hurdik.
Mikor kitisztult a tudata,mérgesen ráförmedt a kis emberre:
- A nővéredet ijesztgesd te bozótlakó!
Hurdik egyik gúnyneve volt ez,mivel sokat kóborolt az erdőben,és  volt amikor hetekig nem is látta őt senki.
- Lám,lám,fölébredt a mi hősünk.Szóval jelentkezni jöttél a halálraítéltek társaságába?Tudod hogy hatásos belépőddel az elsők közé küzdötted föl magad? – kérdezte Hurdik,miközben fölültette,és közelebb húzta a még tehetetlen testet a többiekhez.
Adwil ekkor látta meg a föléjük magasodó három alakot.A terem másik végében álltak,és  vadállatok hörgéséhez hasonlító mély hangon beszéltek.
Testüket állati bőrökből készült ruha borította,melyet derékmagasságban vastag öv fogott össze.Arcuk vörös színű volt.Szemeik élénk sárga színe félelmetes
látvány volt,ahogyan fölmérték vele a terepet,mint a prédájára leső vad.
Fogaik erősek voltak,és feltűnően hegyesek.Hatalmas bárd,és széles pengéjű kard
volt a kezeikben,az övükben pedig dupla pengéjű kés,ami úgy nézett ki mint egy kisméretű vasvilla.
- Ezek meg mik? – kérdezte a kocsmáros.
- Cruillok – válaszolt Hurdik,majd folytatta: - A barbárok egyik, fajtája.Egy kisebb
 törzs,de a legrosszabb.                                                                

- Fönt észak-keleten a hegyi barlangokban élnek. A sötét járatokat használják,és úgy vadásznak lesből,alattomosan.Azért ilyen a szemük,mert a sötétben is látnak.
Felderítőnek szokták őket küldeni. A csatában pedig az első sorban a helyük,mivel
a legkegyetlenebb és legbutább fajta,amely nem érez fájdalmat.
- Te ezt honnan tudod? – kérdezte valaki,a rémült társágból.
- Fogalmam nincs,de a lényeg hogy tudom.
- Hogyan lehet védekezni ellenük?Mi a gyengéjük? – kérdezte Adwil.
- Sehogyan.Legyél gyorsabb mint ők,és akkor megúszhatod.Különben kibeleznek,
és a testedet elviszik,hogy a húsodból lakomázzanak.
- Akkor mire várunk?Gyorsaságban nincs hiba – mondta Adwil,aki dühösen nézett  leendő kivégzőire,és hirtelen mozdulattal föltérdelt hogy a terem közepén a földön fekvő kardot megragadja.
Hurdik azonban gyorsabb volt,és a fiút a nyakánál fogva visszarántotta.
- Ne nyúlj a kardhoz ! – szólalt meg váratlanul Homlen erős hangja.
- Miért? Magának van jobb ötlete?
- Azért mert a kardról beszélnek.Valahonnan ismerős nekik.Mielőtt még megérintenéd a markolatát, a bárddal már le is vágták a fejed.
- Maga érti hogy miről beszélnek?
- Igen értem. – mondta az elöljáró,megerősítve a számára is szokatlan és érthetetlen
dolgot,majd folytatta – A kard markolatába vésett ábra alapján  Doors harcosai,a
”Fekete Sereg” katonái használnak ilyen kardot.
- Ezt mondják?
- Igen.
- Honnan van a fegyver fiú? – kérdezte egy fiatalabb férfi aki Homlen mögött állt.
- Otthon a fészerben volt.
- Az nagyon messze van,és tudod hogy a városlakóknak az tiltott hely.- mondta
szigorúan az elöljáró.
- Tilos helyeken járkálsz,majd idehozol egy kihasznált rozsdás vasdarabot?Ez nem szép dolog ám. – vigyorgott Hurdik.
- Most azért csak többet ér,mint a te fogpiszkálód. – mondta gúnyosan Adwil,és a hangjából érződő feszült idegességgel folytatta. – Én nem várom meg hogy bármely pillanatban lemészároljanak.- mondta majd egész testével előre lendült,és egy hirtelen mozdulattal kezével a kard markolatát megragadta,amit azonban már
egy másik kéz fogott.
Ugyanebben a pillanatban Adwil feje fölött egy hatalmas bárd jelent meg,melynek
suhanása ahogyan kettészelte a levegőt,éles hangot adott.
A feszültséggel teli várakozás után a súlyos fegyver erős csattanásának hangjára  mindenki összerezzent.
A bárd,és tulajdonosának csuklóból levágott véres keze a fiú arca előtt hevert földön.
Adwil előtt egy férfi állt kezében a karddal.A kard teljesen átdöfte a támadó barbár testét,aki megdermedten állt,és mély halálhörgéseket hallatott miközben undorító szájából kibuggyant a vér,majd vastagon folyni kezdett.
Homlen  kihúzta a fegyvert az átdöfött testből,amely élettelenül terült el a
földön.Ebben a pillanatban a másik két Cruil támadásba lendült,majd hirtelen megtorpantak,amikor az egyikük hangos kiáltása megremegtette a helyiség
falait.
Az elöljáró mozdulatlanul állt,farkas szemet nézve a vele szemben lévő két szörnyeteggel.A kocsmában mindenki hátrébb húzódott, a falhoz és egymáshoz lapultak félelmükben.
                                                              -   9.   -

A két barbár szemeiből meglepő,de félelem sugárzott ahogyan Homlen lábai
mellé szegezett tekintetetükkel megbabonázva néztek egy pontra.
Az elöljáró földig érő,szürke köppenyt viselt.Ősz szakálla és fehér haja azt sugallta hogy egy öreg ember áll a terem közepén,tettei pedig azt, hogy egy igazi harcos.
Szúrós tekintetét egy pillanatra sem vette le a vele szemben álló ellenségről.
Percek teltek el így,amikor fejét lassan megfordította és a hátamögé nézve a földre pillantott.
Mögötte Adwil térdelt,és hosszú vastag nyaklánca kiszabadulva ruhájának rabságából,szabadon lógott a levegőben melynek végén a kerek medál fényesen csillogot.
- Hurdik! A Medál ! – szólalt meg Homlen a Cruillok nyelvén,mintha valamit üzenni akarna a kis embernek.    
Hurdik lassan fogta föl a szavak üzenetét.Egy ideig kikerekedett szemekkel bámult
Homlenra,majd az előtte térdelő fiúra tekintett és meglátta Adwil nyakából lógó
kerek fényes fémdarabot.Szemeiből most már nem az értetlenség,hanem a döbbenet,
és a rémület érzelmeinek keveréke sugárzott.
Gyors mozdulattal a kezébe fogta a medált,és amennyire csak a nyaklánc hossza engedte,előre nyújtotta a Cruillok felé. A barbárok nyelvén hangosan, hörgéshez hasonlító szavakat kiabált.Mindig csak ugyanazt a három szót,de azt többször is elismételte.
- Ez Doors nyaklánca!Ez Doors nyaklánca! – rikácsolta.
A kegyetlen és dühös tekintetek után, a Cruillok sárga szemében most még erősebben tükröződött a félelem.
A barbárok két lépést hátráltak,de kezükben a fegyvereiket még mindig támadásra készen tartották.
- Folytasd! – mondta Homlen türelmetlenül.
- Ez Doors nyaklánca!Megöl titeket!Ha nem mentek el,mind itt pusztultok!
A teremben lévő városiak nem értettek semmit Homlen és Hurdik
közötti beszélgetésből.Adwil is csak értetlenül hallgatta az emberke rikácsoló kiálltozásait.
Az idősebbiknek látszó Cruil leengedte fegyvereit,és mély hörgésekkel
mondott valamit a másiknak,aki fejével bólintott.Ezt követően hirtelen megfordultak
és olyan gyorsan távoztak,hogy csak az ajtó csapódása  valamint a földön fekvő holttest jelezte ittjártukat.
Az elöljáró megfordult,és a társaira nézett.Adwil a földön térdelt aki a nyakláncot ruhája mögé gyömöszölte.Melette Hurdik állt,akinek széles vigyor borította be az arcát.A többiek szemében még mindig ott volt a félelem,és az arcukról a feszültség nyomai sem tűntek el.
- Mi volt ez Homlen? Megmagyaráznád? – kérdezte a pultos.
- Semmi.
- De akkor is magyarázattal tartozol ! – kiabálták most már többen is.
- Nem tartozom magyarázattal!Most még nem!Örüljetek hogy éltek!- mondta erős hangon az Elöljáró,majd lehajolt Adwilhoz.
- Ide figyelj fiú – szólt hallkan – nem érdekel hogy honnan van ez a nyaklánc.Ha a sors így rendelkezett akkor viselned kell a következményeit.El kell hagynod a várost örökre és soha ne térj vissza,különben a város lakói máglyán elégetnek .
A fiú már nem volt olyan bátor.Értetlenül és félve nézett Homlen szemébe.


                                                                    -   10.   -

- Hurdik segít neked.Elkísér,és elmagyarázza azt amit még most nem értesz.
- Miért pont én ? Hát nincs nekem egyébként is elég bajom ?Még egy gyámoltalan ügyetlen suhancot is ápolgassak? – morgott Hurdik csalódottan.
- Mert megkérlek rá barátom.Csak egy darabon kell elkísérned.A Nagy Út ami előtte áll, az már egyedül az ő sorsa.Hajnalban indulnotok kell- mondta az Elöljáró.
Ebben a pillanatban Chintia rohant be az ajtón és nem nézve semmit és senkit,egyenes Adwil nyakába borult.
- Nem esett semmi bajod? – kérdezte.
- Nem – válaszolta a fiú furcsa hangon.
A lány nem mert egyenesen lejönni a meredek sziklán,így időbe telt míg a kanyargós hegyi ösvényeket használva ideért.
- Valami baj van?
- Nem,nincs semmi – mondta Adwil,és a lány féltő tekintetét elkerülve folytatta – Csak nem az vagyok akinek gondoltam magam.Valójában csak egy gyáva bunny vagyok.
Homlen fölegyenesedett,majd megszólalt.
- Hosszú volt ez a nap barátaim.Mindenki menjen haza.Holnap majd mindent megbeszélünk.
Az emberek lassan mozgolódni kezdtek miközben néhány nem tetszést kifejező
megjegyzés hangzott el.Mielőtt azonban elindulhattak volna,egy ló patáinak
dübörgése hallatszott, majd dühös fújtatása közvetlenül az ivó bejárata felől.
Az kocsmában mindenki megállt ott ahol volt,és nem mozdult.Vártak a láthatatlan ismeretlenre.
- Azért még sincs vége a napnak! Esküszöm kezdett hiányérzetem lenni, hogy ilyen unalmasan fejeződik be.– rikácsolta Hurdik.
- Én meg esküszöm hogy az este rólad lesznek rémálmaim.Idegesítőbb és rémísztőbb vagy mint a Cruillok. – mondta remegő hangon a kocsmáros.
Lassan kinyílt az ajtó.Nyikorogva tántorgott a kivénhedt fadarabb  amíg teljesen sarkig ki nem tárult.Csönd volt,csak a szél fújta be kintről a port.
Ez talán még rosszabb volt,mint amikor a barbárok berontottak.
A következő pillanatban két darab gömbölyű tárgy repült be a terembe.Egy ideig
gurultak,majd billegve megállapodtak és mozdulatlanul a helyiség közepén maradtak.
A két barbár levágott véres feje volt.
Egy hatalmas alak lépett be az épületbe.Hosszú sötét köpenyt viselt,arcát nem lehetett látni.
- Ezekről elfelejtkeztetek. – mondta mély,szinte mennydörgő hangján.
- Doors ! – szólt meglepetten Homlen.

A férfi köpenye,mely arra szolgált hogy az út porát fölfogja és magába szívja, régi
sokat viselt ruhadarab volt.Mikor az újonnan jött látogató megvetette lábát az ivó
közepén,a köpeny szétnyílt és kivillant alóla a már sokat hallott fekete csillogó páncél,ezüst ábrákkal díszítve.
- Látom Homlen ugyan olyan gyors vagy,mint voltál. – mondta Doors,miközben a földön fekvő holttestre,majd az elöljáró kezében lévő kardra pillantott. - Ha viszont  ez a két barbár túljutott volna a hegyeken,akkor három hét múlva már Cruillok százai ünnepeltek volna a városban holttestjeitek fölött. – folytatta.
- Keskenyek és veszélyesek a keleti hágón átvezető ösvények, amiket viszont én jól ismerek.Nem érték volna meg élve a holnap reggelt. – válaszolt sejtelmesen Homlen.
- Még mindig jó harcos vagy. – mondta Doors,és mintha a fekete csuklya mögül
mosolyogva áradt volna ki a hangja a terembe. – Szívesen látnálak újra a sorainkban.
- Én már csak megmaradok parasztnak.A népem között a helyem,amíg csak egyetlen ember is él ebben a városban. – válaszolt az elöljáró.

A „Fekete Sereg” vezére nem szólt,csak mozdulatlanul állt,és tekintetével a teremben lévőket fürkészte.Mindenki érezte hogy szinte a belsőjükig hatol és lelkükbe lát az a sötét pillantás,amely tovasuhant az arcokon.

- Örülök hogy élsz,és hogy újra láthatlak Hurdik. – szakítottotta meg hirtelen a csendet.
- Élek Uram!Élek bizony!De hogyan?Mi lett belőlem? – rikácsolta az emberke.
- Te is tudod hogy minden nagy célért áldozatot kell hozni.
- Az már igaz.Na de miért pont én lettem az a szerencsés kiválasztott áldozat? – mondta elkeseredetten Hurdik.
- Csak nagy és erős emberek tudják az áldozatot elviselni,és túlélni. – mondta a harcos,majd kezét a kis emberke vállára tette,és folytatta – Te túlélted,és magadban hordod mind azt,amit mások nem lennének képesek. 
Hurdik,aki egy kicsit hiú természetű volt most kihúzta magát már amennyire tudta,és    
a többiek felé fordulva felemelve arcát, méltóságteljesen a tőle telhető legkomolyabb tekintettel elnézett a jelenlévők feje fölött.



        
                                                      -   11.   -

- Még nincs vége.Csak most kezdődik.Elérkezett az utolsó nagy háború ideje. –
visszhangzott Doors erős hangja a teremben. – Keleten barbárok ezrei gyülekeznek,
nyugaton pedig az idegenek újra toborozzák seregeiket.Mind a ketten arra várnak,hogy megerősödjenek,és akkor támadni fognak.
Csak egyet akarnak: a Várost.
Az ég is elsötétül majd,és asszonyok fognak sírni gyermekeik után,apák temetik el fiaikat,testvér gyászol testvért.Dél felé talán még elhagyhatjátok a várost.
Ha időben indultok elkerülhetitek a harcot,és találhattok magatoknak új otthont.Kevesen vagyunk,de tíz jó harcost adok,hogy elkísérjen titeteket.
- Hosszú az út és veszélyes.A Biterek,és a Gallenok földjén kellene áthaladnunk asszonyokkal és gyermekekkel.A barbárok és az idegenek pedig dél felé is kalandoznak.Csak kevesen élnénk túl az utat.Talán jobb lenne erős falakat építeni
a város köré. – mondta Homlen .
- Viszont ha maradtok,azt kell tennetek amit én mondok,különben mind meghalltok.
- Azt tesszük amit mi látunk jónak,és nem engedelmeskedünk más parancsának -
szólt most váratlanul Adwil,akiben ez idáig forrongott a düh,elnyomva eddigi félelmét.
- Ki vagy te fiú? – kérdezte meglepetten Doors.
- Ő Bunny Adwil! Englund fia! – kiálltotta gúnyosan a kocsmáros.
- Ő nem bunny!Ha még egyszer ezt mondod,kivágom a nyelved!Búj elő a pultod mögül és állj ide,ha mersz.-kiáltotta most hevesen Chintia,és Adwil mellé lépett.

Ketten álltak szemben a hatalmas termetű fekete idegennel.Mögöttük Homlen és Hurdik meglepetten tekintettek egymásra.
Doors lassan és tagoltan beszélt:
- Valóban nem tűnik gyávának a fiú. Viszont túl sok benne a gyűlölet.Ami nem jó….
Kicsit várt,a két fiatalt nézte mint aki a gondolataikat olvasná majd folytatta:
- Englundot ismertem.Nem voltak gyerekei.
- A fogadott és nevelt fia vagyok.- válaszolt Adwil.
- Furcsa…Nem emlékszem hogy nevelt gyermeke lett volna.- mondta,és mereven a fiú szemébe nézett.
Mintha valami ismeretlen erő kényszerítette volna rá,Adwil a nem tudta levenni tekintetét a fekete csuklyáról.Azonban akár milyen erősen nézte,nem látott benne semmit,csak sötétséget.   
- Te meg szeretnél engem ölni…Igazam van? – szólt váratlanul a harcos.
- Meg is foglak!Csak várd ki az idejét!
A teremben megfagyott a levegő.Mindenki arra várt,hogy a fekete harcos mikor súlyt
le a fiúra.Homlen most erősebben markolta meg a kardot mely pengéjének  hegye
a földet érintette.
- Hát akkor tedd meg.Most van itt az idő. – mondta Doors,majd széttárva köpenyét
az oldalán függő hüvelyből kirántotta a kardját,és Adwil elé dobta.
A fekete páncél másik oldalán a harcos bal kezénél egy hosszú tőr villant meg,mely
egyenlőre békésen pihent díszes tartójában.
– Vedd föl!Addig nem mozdulok míg kezedben nem lesz a kard. – fejezte be.





                                                          -   12.   -

Adwil lassan lehajolt,és kezével  a díszes markolat felé nyújt.Karja azonban megmerevedett,és arcán izzadságcseppek kezdtek megjelenni az erőlködéstől.
Chintia rögtön átlátta a helyzetet,és még mielőtt testvérét nagyobb megaláztatás érné,Adwil és Doors közé lépett.Fekete haja kibomlott és bájos arcát körbe fogta,miközben nagy barnai szemei szinte villámokat szórtak.
- Nekem mond a szemembe ugyanezt!- mondta miközben szúrós tekintetével
a harcosra nézett.
- Egy lánynak?Egy lánynak a konyhában a helye.- mondta gúnyosan Doors.
- Mond a szemembe! – ismételte Chintia.
Némán álltak egymással szemben,mintha tekintetük összefonódott volna,és egyik
sem akarná elengedni a másikat.A lány nem látta a másik arcát,csak érezte hogy
egész testét melegség önti el.
A „Fekete Sereg” vezérének nyugodt és magabiztos volt a hangja,amikor megszólalt.
- Ha nincs más választásom, akkor tedd meg Te.De ha…- és ebben a pillanatban elakadt a szava,mert nem tudta befejezni a mondatot.
Chintia a vele szemben álló harcos oldalán függő díszes tartójából villámgyors mozdulattal kirántotta a széles pengéjű tőrt,és Doors nyakának szegezte azt.

- Most kérj kegyelmet,vagy találkozol a halálllal. – suttogta a lány,de mégis olyan
szenvedélyesen erős hangon, hogy a teremben mindenki hallotta.

Az ivóban történt utóbbi pár perc eseményei olyan gyorsan történtek,hogy Homlen is csak most tudta fölfogni hogy mi történik,és mi is történhet ezután.Talán ő és Hurdik
voltak azok,akik tudták hogy mi következhet.Látták már Doors-ot hasonló helyzetben.
Adwil hevessége,és a lány bátorsága mindenkit meglepett,sőt megdöbbentett hogy szembe mernek szállni a városban mindenki által rettegett fekete lovassal.
A lányban mintha egy szemernyi félelem sem lett volna,elszántnak tűnt.Erősen
és mozdulatlanul szorította a tőrt Dorrs torkához,keze meg sem rezzent.
Ugyanakkor elöntötte a forróság,és teste egész belsőjében remegett.
Érezte,hogy a fegyver a csukja alatt a puha húsnak feszül,mely egy ideig engedett a penge nyomásának,majd a kemény izmok megállították azt.   
                                                                                                                - 13. -

- Ugyan már,hiszen ez még csak egy fiatal lány.Doors kérlek ne vedd komolyan. –
szólt Homlen megszakítva a csendet.
- Már találkoztam a Halállal,de nem kellettem neki….
Én magam lettem a halál.- mondta Doors nyugodtan.
A kés pengéje nedves lett.Lassan végigfolyt rajta  egy vékony piros színű folyadék,melyre pár átlátszó csepp pottyant,mintha izzadság,vagy talán könycseppek lettek volna. A tőr markolatán átsiklott, majd Chintia kezén folytatta tovább útját mint egy kicsi vékony vérvörös patak.Olyan meleg volt,hogy szinte égette a kezét.
- Kérlek tedd le a kést Chintia – szólt hallkan a férfi.
A lány meglepődött hogy a nevén szólítják.
- Tedd le a kést vagy próbáld  befejezni amit elkezdtél.  – folytatta,miközben láthatatlan tekintetét nem vette le a lányról,aki megbabonázva nézett a csuklyába.

Chintia ugyan olyan hirtelen mozdulattal mint amikor kirántotta tőrt,vissza is
helyezte a harcos oldalán függő hüvelybe.Érezte hogy teste szinte megkönnyebbül,mintha egy nehéz követ dobot volna le magáról.
Mintha mi sem történt volna,Doors levette a tekintetét a lányról majd megszólalt.

- Ez van emberek.A barbárok és az idegenek,…vagy Én.Választhattok,de már nem sok időtök van gondolkodni.Nem csupa jószívűségből védem ezt a várost.Valamikor réges
régen esküt tettem rá valakinek.Esküt tettem rá,hogy más kezére soha nem adom,és
inkább én magam fogom a földig lerombolni ha már nem lesz más kiút.
 - Mi olyan értékes ebben a városban hogy mindenki ezt akarja? A barbároknak ott van Róma, felhalmozott kincseivel.Az idegenek is gazdagok lehetnének belőlük. – szólalt meg Homlen.
- Van itt valami ami többet ér az aranynál és minden drágakőnél.Mindenki erre vágyik. Ez a „Hatalom Kulcsa”  -  mondta sejtelmesen Doors.Aki birtokolja,egy nagy és hatalmas új birodalom Ura lehet.A világ Ura.
- Akkor miért nem adjuk oda nekik,és békén hagynának! – szólt váratlanul a kocsmáros.
-  Mert még Én magam  sem tudom hogy mi az,és hogy hol van. – válaszolt a Fekete Harcos,majd egy szempillantás alatt fölkapta a földön fekvő kardját,és azt a kezében tartva megfordult.
- Egy pillanat Uram! – kiáltotta Chintia. – Honnan tudta a nevem?
- A gondolatokból…
- Szóval gondolatolvasó? – mondta a lány érezhetően gúnyos hangon.

Doors háttal állva a karját a magasba emelte,és széttárt ujjaival széles kört írt le a levegőben.

- Ebben a teremben mindannyiótok  gondolatai,érzései,elfolytott emlékei,és reményei  mind-mind itt keringenek a levegőben.Csak érezni kell őket…Többet tudtam meg rólad,és mindenki másról amióta itt vagyok mint sem hogy el tudnád képzelni.
Néhányan közületek nagy tettekre hivatottak,és lesz aki ell fogja árulni majd a
Várost.
A csend újra letelepedett az ivóban és körbefogott mindenkit,mint a fehér sűrű esti köd foszlányai a fák törzsét.

- Egy  „ Szem” azonban mindig kísérni fogja utatokat.A tiédet is,és a testvéredét is.Vigyázz magadra kislány. – szólt végezetül Doors,majd pár percig lehajtott fejjel némán állt hátat fordítva mindenkinek,mint aki akar még valamit mondani.
A következő pillanatban az ajtó bezáródott,majd kintről egy ló fújtatása és patáinak elhaló zaja hallatszott a távolból.

Az ivó társasága még egy ideig a helyiségben maradt,megbeszélve életük talán egyik
legjelentősebb eseményét ami  eddig velük történt ebben a városban.Közben kint már besötétedett.Adwil és Chintia kint voltak az ivó előtti poros utcán,amikor Hurdik hozzájuk lépett,és a fiút félre vonta.

Hajnalban találkozunk a tisztáson.Ne köszönj el senkitől,és ne hozz magaddal semmit ami nem fontos. – mondta jellegzetes hangján suttogva Hurdik.
- Rád vár a nagy Út.Sok szerencsét. – szólt Homlen aki közvetlenül mellettük állt.

A fekete Harcos szélsebesen süvített át az utcákon,majd a Város határánál a hágó felé vezető ösvényen megállt és visszatekintett.A település házaiban égett a tűz,és onnan föntről a sok pislákoló fény gyönyörű látványt nyújtott,ahogyan behálózták és körbevették a völgyet, „ A csend őrzőjét”.
Megfordult hogy folytassa útját,amikor a sötétben egy alakot pillantott meg,pár lépésre előtte.
- Hát újra elkezdődött. – szólt a város papja.
- Újra elkezdődött .Köszönhetően Neked! – válaszolt Doors.

                                                              

Folyt.köv.
                                                          

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés